48. túlélőverseny

Idén a szinte két teljes túlélőverseny nélküli évet követően a szokásosnál is jobban vártunk a verseny megrendezésére. Már hónapok óta figyeltük a honlapot, ahol megjelent a június közepi dátum, így csak bizakodhattunk abban, hogy nem szól közbe sem a háború, sem a koronavírus újabb mutációja, sem olyan előre nem látható okok, melyek 2020 előtt szinte elképzelhetetlenek voltak, de az elmúlt két esztendő egy valamit biztosan megtanított: semmiben sem lehetünk biztosak.

Ennek megfelelően nem is siettük el a nevezés folyamatát, noha már a verseny meghirdetésekor regisztráltam a csapatunkat. Olyannyira későn állt össze a végleges csapat, hogy dgy már azt is felajánlotta nekem (Cs), hogy más csapatok veterán túlélőivel egyesülve alkossunk csapatot a versenyre. 

Azt már megszoktam az elmúlt versenyeken, hogy nehéz kétszer ugyanazt a csapatot összehozni. Eddig csak úgy sikerült, ha O-val ketten próbáltuk felvenni a versenyt a többiekkel, meg persze a terep és a terepmesterek által létrehozott akadályokkal (39., 44. és 46. túlélőverseny). Ezúttal elsőként I, kedves iskolai munkatársam (hétköznap és mindenki által használt neve kapcsán P-ként fogok hivatkozni rá) csatlakozása vált biztossá, sőt kis ideig úgy tűnt, akár a felesége is velünk tarthat, de ő egyelőre nem vállalkozott az éjszakai túra extrém kihívásaira. B pedig munkája és egyetemi tanulmányai miatt sokáig bizonytalan volt, hogy haza tud-e jönni Londonból, végül sikerült megszerveznie - de visszautaznia is érdemes volt, hogy Wolverhamptonból tudósíthasson az angol-magyar mérkőzésről.

Hárman vágtunk neki a nevezésnek és az utolsó tíz nap már csak a kiszivárogtatásra vártunk, bizakodva az esetleges előzetes információk megszerzésében. Egy alkalommal érkeztek képek, ahol a gombák meglehetősen nagy arányban voltak jelen. Persze semmilyen komoly következtetést nem tudtunk levonni ezekből a kiszivárogtatott képekből.

Pénteken különböző mértékben tudtuk kipihenni magunkat, de a délutánig tartó alvás, vagy a délutáni szunyókálás azért mindenkinek belefért, így tudtuk az éjszakai alvás elmaradása nem okoz majd problémát. Tartottunk viszont a légkör bizonytalanságától - a héten szinte minden délután lecsapott egy-egy óriási zivatarzóna Budapestre. Nem bíztunk abban, hogy van az országnak olyan eldugott hegysége, ahol nem hagyott nyomot az extrém mennyiségű eső, de bevallom még jobban féltünk attól, mit tudunk tenni, ha elkap minket egy csütörtök délutánihoz hasonló intenzitású vihar, ami esőkabát ide, kamásli oda percek alatt teljesen átáztatta volna a teljes felszerelésünket.

A verseny napja már nyugodtabb időjárást hozott, a verseny szokásos kiindulópontját (ELTE TTK Északi tömb) is nyárias melegben tudtuk megközelíteni. A lányok még pont otthon találtak, így az óvodában készített apák napi ajándékot személyesen adhatták át az indulás előtti percekben. Nagyobb lányom még pakolni is segített, ő már tudja, hogy alaposan fel kell készülni a túlélőversenyre és mindenből pontosan annyit kell elcsomagolni, amire szükségünk lehet. Ételből és innivalóból sem hoztam haza most sem sokat - egyetlen alma maradt a kincstári tartalék.

Az izgalomról azért gondoskodott B, aki egy kicsit késve érkezett a villamosok közlekedési nehézsége miatt. Ő alaposan bemelegítve érkezett a nevezési pontra, ahol szembesültünk azzal, hogy összesen négy busz elegendő lesz a versenyre való eljutáshoz. Mindemellett a korábbi tájékoztató levelekből is egyértelmű volt, hogy sok a teljesen újonc csapat, tehát a verseny alapvető szabályait is sokak most fogják megtapasztalni. Örömömre szolgált, hogy iskolámat rajtunk kívül (két tanár és egy öregdiák) két másik csapat is képviselte; egy 2019-ben végzett öregdiákokból álló (ezúttal a versenyre már két főből álló) csapat és egy 2021-es évfolyamból összeálló négyfős alakulat.

A nevezési folyamat a szokásosnál gyorsabban lezajlott. (O-t még mindig hiányolják a terepmesterek.) Tippelési lehetőségünk is volt, ahol az alacsony nevezési díj és a hazabusz hiánya okán B javasolta, hogy közeli hegységet tippeljünk, de végül a Bakony jó infrastruktúrával rendelkező nyugati részére esett a választásunk, mondván elég magas pontjai vannak ahhoz, amit a képeken is láttunk, illetve biztosan könnyen hazajutunk majd Budapestre vonattal. Megkaptuk a szokásos dögcédulákat és alig pár perces késéssel már a buszok felé vettük az irányt! A komolyabb esőt megelőzve még fel tudtunk szállni az A jelű buszra, de az indulás idejében és a rakparton haladva szembesültünk a Medárd napot követő esők intenzitásával. Szerencsére többet már nem esett...

Pilisszentlászló térségében elkezdték kidobálni a csapatokat, ahol a második megállóhelyen egy kicsit hosszabb ideig kellett várakoznunk, mert az egyik csapatnak még nem futott a telefonján az utóbbi versenyeken kizárólagos naplózási felületként szolgáló túlélő-app. Innen (mivel volt még némi térerő) telefonáltam haza, jó éjszakát kívánva a lányoknak, bár még este nyolc óra sem volt. Elhagyva Pilisszentlászlót hamarosan mi is sorrakerültünk és egy egészen kellemes parkolóban dobtak ki minket a buszból. A szokásos öltözködés, GPS bekapcsolás és a térkép értelmezése még világosban történhetett - ami kifejezetten ritka a túlélőversenyek során. A júniusi időpont másik nagy különlegessége, a szintén szokatlan telihold is igencsak világossá varázsolta az éjszakánk további részét. Elkészítettük szokásos csapatfotónkat, de még az indulás előtt meglepett minket a visszafelé tartó buszból kiugró dgy, aki gyorsan elmondta, hogy mit programoztak rosszul az applikációban.

Beazonosítottuk a Prédikátorszéket (jó messze, de a terep sarkában; azt pedig már csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem a "Prókátor" névre hallgatott). Mivel a térképünk tűpontosságú volt, pontosan tudtuk azonosítani a felkeresendő földrajzi helyet, de nem tudtuk, hogy pontosan mit is keresünk, ugyanis a versenyfüzetben lévő leírások nem voltak hozzárendelve a térképi pontokhoz, így minden egyes pont esetében nekünk kellett kitalálni, hogy mi is az összerendelés alapja. Volt olyan, hogy a tereppont fantázianeve, máskor a konkrét leírása adott útmutatást, de olyan pontok is voltak, amelyeken -már a terepponton állva - a teljes versenyfüzetet végiglapoztuk, mire megtaláltuk a megfelelő leírást!

Utunk elején megtettünk nagyjából egy kilométert az 1116-os mellékúton, ahol szembesültünk a magyarországi közlekedési kultúra minden létező elemével. Mivel fejlámpáinkat gondosan felkapcsoltuk, láthatatlanságunk nem merülhetett fel, mégis több autós úgy haladt el mellettünk, mintha nem is lennénk ott az út padkáján poroszkálva. Szerencsére pozitív példa is akadt: többen mérsékelték sebességüket, vagy teljesen áttértek a szemközti sávba, hogy mindenki biztonságosan folytathassa útját a saját célja felé.

Most is úgy indultunk neki, hogy éjszaka igyekszünk jó jelzett turistautakon, aszfaltutakon haladni, az eltévedések elkerülése okán, amit kezdetben be is tartottunk, így a Prédikálószék irányába egy erdészeti úton jutottunk fel, elhaladva 2-3 potenciális tereppont mellett. Tudtuk, hogy nem ismerve a terepet, a tereppontokat éjszaka nem lehet majd egyszerűen azonosítani. Megérkeztünk négy kilométer hegymenetet követően, majd szembesültünk azzal, hogy mégsem a "Prókátor" a tereppontunk, hanem azt néhány percnyi bizonytalan lapozgatás után azonosítva a "Tulajdonképpen egy hatalmas andezittömb" névre hallgat. 

Megkerestük a terepponti válaszokat (mindhármat!!!). Ki kell emelnem, hogy ez mindenképpen örömteli újítás volt, hiszen fizikai stafétusz hiányában, a BONUS igencsak ritka helyben maradása miatt versenyek óta komoly kihívást jelentett számunkra a tereppontok egyértelmű azonosítása. Azzal, hogy három kérdésre is választ kellett találnunk nyilvánvalóvá vált, hogy csak akkor vagyunk egy bizonyos terepponton, ha mindhárom kérdésre megtaláltuk a választ. 

A még éjszaka is gyönyörű kilátás és a csapatok folyamatos jelenléte miatt is megálló- és pihenőhelyként is tekintettünk az első tereppontra, hátha a száraz kilátódeszkákon üldögélve kitalálunk valami taktikát, rájövünk egy olyan lehetőségre, ami a kombinációk magas szintű elérését is lehetővé teszi és esetleg a versenyünket hivatalosan is túléléssel zárhatjuk - amiben már éjféltájban erősen kételkedtünk. Jöttek nagyhalálosok, akik hozzánk hasonlóan kérdőjelekkel tekintettek a térképükre és a megoldás lehetőségeire. A kishalálosok közül többen is jártak arra, olyanok is, akik 2-3 korábbi terepponti érintés után értek fel a hegycsúcsra. Itt találkoztunk a Dobbermann Banda névre hallgató baráti csapattal, akikkel közösen pihentünk egyet. Köszönet a finom fasírtért és a tartalmas beszélgetésért! Ők az éjszakai alvásra, mi pedig a lehető legtöbb gomba begyűjtésére elszántan váltunk el egymástól!

A túlélőversenyen minden tereppont adott egy bizonyos gombát. Ezek persze számtalan típusba voltak sorolhatók, a gyógygombától a halálosan mérgező gombáig. Alapvetően pozitív vagy semleges volt a hatásuk, de a halálos gomba elfogyasztása után gyomormosásra volt szüksége a csapatoknak. A helyzetet némiképp nehezítette, hogy nem tudtuk előre, hogy milyen gomba fog a kosarunkba kerülni, így folyamatos bizonytalanságban voltunk az újabb megszerzett gombát illetően. Még ennél is nagyobb problémát okozott a Sikáros térségében fellépő digitális katasztrófa, ahol a térerő hiányában semmilyen adat nem érkezett meg a központi szerverről. Az ember pedig igyekezett volna előre számolni, azt pedig ismeretlen gombákkal, kérdésekkel eléggé nehéz...

Másodikként a Hubertusz-kunyhót érintettük. A kérdések közül volt, amivel megküzdöttünk, mert éjszaka eléggé nehéz a tetőn lévő betonkockákat számolgatni, de a BONUS helye is kihívást jelentett, még B-nek is bakot tartottunk, hogy megnézze a falapka hűlt helyét. Innen némiképp szakítottunk a hagyománnyal, mert szinte toronyiránt nekiindultunk a 94-es pont felé, a fenti képen látható béka azért nem tudta utunkat állni. Szerencsénkre a GPS használata ma már megengedett, így a kis (helyenként teljesen eltűnő) ösvényen gond nélkül leereszkedhettünk a völgybe. A tereppont környékén egy nagyhalálos csapatba botlottunk, akik ugyanúgy keresték a pontot, mint mi. B tökéletes térképi műveletekkel belőtte, hogy pontosan meddig is kell visszamennünk, majd elkezdtük a betongyűrűket elemezni. Több ilyen tereppont is volt, így nem dőltünk be az elsőnek, végül a nagyhalálosok azonosították korábban a pontot, de akkor már mi is a BONUS-t kerestük, amit szerencsésen ki is tudtam emelni az áteresz fölötti törött fa 20-30 harkályodvának egyikéből.

Ezt követően a Palota majd a Fenséges névre hallgató pontok következtek. Nagy volt a tömeg, BONUS-ban itt nem is reménykedtünk, de a közeledő nappali fényviszonyok bizakodásra adtak okot, hogy innentől gyorsabban haladhatunk majd. A verseny technikai nehézséget is tartogatott bőven, először itt a Király-kútnál, mert a GPS pontatlan helyadatokat jelzett... Arról már nem is beszélek, hogy a központi szerverrel nem találtuk a kapcsolatot, sajnos nemcsak mi...

A Király-patak völgyében haladva az ikertölgyeket könnyen azonosítottuk, de a félméteres fű és a rengeteg kicsapódott harmat nem könnyítette meg a dolgunkat. Legalább láttuk, hogy csapatok tucatjai jártak erre, mert szépen ki volt taposva a kérdezett rész. Ennyire nem volt népszerű a közeli kopjafa, de mindenképp megérte felkeresni az állíttatók üzenete miatt. Majd az egész túra egyik legizgalmasabb pontja, (a szerintünk már előttünk is sokak által látogatott) egy áteresz következett, mely a Kőris-réthez volt nagyon közel a Bükkös-patakon. Ugyanis sokan nem mászhattak be a víz átfolyását biztosító óriási csőbe, mert nem túl hosszúra nyúlt keresgélést követően megtaláltuk a megjelölt beszakadás résében a BONUS-t is. Szükségünk is volt erre a megerősítésre, mert ekkor már órák (és tereppontok) óta nem volt kapcsolatunk a központi szerverrel, így nem tudtuk azt sem, hogy épp milyen gombákat kapunk!

Jobb ötletünk nem volt, hogy térerőhöz jussunk: fel a hegyre! Egy aprócska baj azért így is volt, mert nem arra akartunk menni eredetileg. Gondoltuk, hogy az egykori "Hölgytestvérek hűlt helye" névre hallgató tereppont biztosan a térképen "kidőlt tölgyikrek" néven szerepel. Ebben nem is tévedtünk, de a felfelé tartó ösvényen a szintemelkedés nem esett jól egyikünknek sem. Viszont BONUS-t találtunk, sőt térerőt és kapcsolatot a szerverrel is (igaz csak egyetlen ponton, az egyik kivágott fán üldögélve). A Lom-hegyi nyeregnél reggeliztünk és elindultunk a Lom-hegy csúcsához közel kialakított egykori rakétabázis felé. Az azonosítással nem volt gond, megtaláltuk a kérdezett, kissé sérült emléktáblát. A Radnóti-idézet már alig olvasható, de az ország térképe is jelentős károkat szenvedett az elhagyatottság és a vandalizmus okán is. Szereztünk egy halálos gombát, ami nem sokat javított amúgy sem könnyű helyzetünkön.

Ezután a Bölcső-hegyen található kilátót vettük célba, ami találóan Jenga névre hallgatott a versenyfüzetben. Sajnos ezt megelőzően navigációs hibát vétettem, ami miatt 300 métert feleslegesen tettünk meg a zöld háromszög jelzésen a rossz irányba haladva. Ami nem lett volna akkora baj, ha P nem jelzi, hogy elkezdett fájni a térde. A kilátás gyönyörű volt, nem csoda, hogy a kellemes időt kihasználva családok tucatjaival találkoztunk. Itt (térképezés és számolgatás után) végérvényesen lezártuk a reménykedést a sikeres teljesítésben, ami mindenképp csoda számba ment volna, mert ez még csak a harmadik garantált pontunk volt és kettőt még érinteni kellett volna. A lejtmenet már nem volt egyszerű a 71-es számú ponthoz, de a Lajosforrást nem tudtuk nem észrevenni, ahol turistákkal, parkoló autókkal és komolyabb sütögetésre készülő fegyveres erőkkel is találkoztunk.

Ezt követően az összefirkált tájékoztató tábla következett, ami találóan a Mordor nevet kapta. Nem voltunk a legjobb formánkban, így a kosárban és gyomorban lévő gombák szabályaival nem foglalkoztunk eleget, így a Csepel-forrástól kellett visszafordulni, hogy a megfelelő gombákat még megehessük, majd a 29-es pontra visszatérve a forrásnál kimoshassuk a gyomrunkban lévő halálos mérget. Itt egy elég komoly holtponton kellett átlendülnünk, a fáradtság mellett a déli napsütés sem segített - a kivételesen júniusi időpont miatt - egyikünk sem érezte kellemesnek. Arról már nem is beszélve, hogy újabb kullancsot távolítottam el P-ből, de a kullancssűrűségre jellemző, hogy még otthon a tükör előtt is találkoztam egy igen harcias vérszívóval. A Kőhegyi-tanösvényt sem jártuk végig és a Kőhegyi Menedékháznál sem rendeltünk ételt, pedig még esküvői előkészületek is zajlottak. A Petőfi-pihenő és a szép kilátás így is megérte a hegymenetet! Nem kellett csalódnunk a folytatásban sem, mert alig 30 perc múlva már a János-forrásnál voltunk, pedig még mindig csak délután 14 óra volt.

Sajnos itt már nagyon fájlalta a térdét P, így különösen jó élmény volt, hogy a "20-as számú" (egyébként kidőlt) lest megtaláltuk, sőt BONUS-t is szereztünk. Egyike volt azon tereppontoknak, a térképünkön 33-assal jelölt pont, ami igazán méltó volt a túlélőversenyekhez. Tűpontosan volt jelölve a térképünkön, ezért tudtuk, hogy nem lehetünk messze tőle, sőt megérkezve azt is láttuk, hogy sokan megtalálták előttünk is, de a BONUS olyan távol esett a terepponttól, hogy szerintem sokan nem hitték el, hogy tíz méterrel odébb, már majdnem az úton lesz az a facsonk. A Janda Vilmos-háznál, ami meglepődésünkre még mindig fogad turistákat, eldöntöttük, hogy az amúgy is nyomorult elpusztulásunkat nem tetézzük sérüléssel, komolyabb fájdalmakkal. P felajánlotta, hogy kiválik a csapatból és ketten folytassuk a maradék kettő-négy órában, de jobbnak láttuk, ha az amúgy is órákra lévő cél felé kezdünk közelíteni.

Negyed öt környékére elértük a Gyopár-forrást, ami nem véletlenül keltett déjà vu érzést bennem. 2018 júniusában jártunk itt a családdal, igaz akkor kisebb kört tettünk meg, de kedves emlékként maradt meg bennünk a környék. Innen már nem volt messze az egykori Csikóváraljai-turistaház, ahonnan már aszfaltút vezetett a főút irányába. Ha már erre jártunk utolsóként egy sorompót is érintettünk, de elfelejtettük megenni a kosarunkban lévő gombákat, szóval ha nem lett volna sikertelen a teljesítés a gombináció hiánya vagy a garantált pontok szükségesnél alacsonyabb száma miatt, akkor csináltunk még egy bakit, biztos, ami biztos.

Innen már csak a buszra vártunk, ami meg is érkezett értünk. Röpke 13 perc alatt leküzdötte velünk az utolsó 7,7 km-es távot, ami bevallhatjuk, mindannyiunknak jólesett. A befutót még nem tudtuk felvenni, mert még nem volt 18 óra, de a Dobbermann Banda csapatával ismét összefutottunk. Kedves meghívásuknak köszönhetően ki-ki sörrel vagy épp almalével hűsíthette magát. A hivatalos befejezés kapcsán még be kellett mutatnunk a 11-es számú vogombát (ami a csapatunk száma volt a versenyen) és végig velünk volt, valamint fel kellett volna ismernünk valamilyen tinóruféle gombát. Mondanom sem kell, hogy esélyünk sem volt. Tény, hogy érvénytelen lett a teljesítés, de a célban sokat beszélgettünk a terepmesterekkel, akár a nevezésről, akár a szerverrel kapcsolatos problémáról, azt hiszem nyitott fülekre találtunk. A hazaút rendhagyóra sikeredett, mert a földrajzi közelség és a júniusi időpont miatt még napsütésben érkeztünk meg budapesti otthonainkba.