47. túlélőverseny

Az idei első túlélőversenyünket a szokás szerint májusra vártuk, de mielőtt komolyabb szervezésbe kezdhettünk volna ránk szakadt a koronavírus-világjárvány. A nyilván érthető okokból lezárások következtek, ami hiába a szabadtéri verseny - természetesen minket is érintett! Szerencsére közeli ismerős nem akadt, aki megfertőződött volna, így viszonylagos nyugalomban szervezhettük a nyárra tolódott versenyünket. Külföldi nyaralást mi családdal sem terveztünk, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy a kissé szokatlan augusztusi időpont ellenére megkezdjem a csapat szervezését. O az elmúlt versenyeken alaptaggá vált, azonban idén kihagyta a versenyt, mivel kislánya kb. egy hónappal a verseny után születik majd. B, aki az őszi versenyt nem tudta megoldani (Anglia azért nincs közel) hála a koronavírusnak Magyarországon volt a verseny idején, így örömmel csatlakozott. Mivel mást nem tudtunk meggyőzni a csapatunkhoz való csatlakozásról, így ketten vágtunk neki a nevezési procedúrának, ami ezúttal mindössze két héttel a verseny előtt ért véget.

Az örömtelien olcsó nevezési díj tartogatott egy kis meglepetést is számunkra, ugyanis nem volt odabusz (és természetesen hazabusz sem), hogy elkerüljük a felesleges találkozásokat. Így aztán nem is volt meglepetés, hogy nem vonattal, hanem autóval javasolták a terep megközelítését - ami be kell látni, új távlatokat nyitott a rajt (és a terep kijelölése) szempontjából. 

A versenyre a szokásos módon készültünk, gyűjtöttük a szükséges felszerelést, de az autós leutazás miatt ezúttal nem kellett aggódnunk a végtelen mennyiségű (és iszonyatosan nehéz) papírtérképek miatt. Sőt az augusztusi verseny lehetővé tette, hogy tanári munkámból adódóan kicsit jobban kipihenve érkezzek a versenyre, mint májusban szoktam - mondjuk 3-5 nap nyaralás osztálykirándulás és nem alvás után. 

A három kategóriát (kishalál, középhalál és nagyhalál) három különböző találkozási helyen várták a szervezők és indították útra őket. A megadott időpontra kényelmesen megérkeztünk. Nemcsak a tömeg és a levegőtlenség hiányzott az odabusz megszokott zötykölődésével, hanem az autóban a hazaútra félretett étel vagy épp a fogmosáshoz szükséges felszerelés bepakolása is javította komfortérzetünket. A helyszínt csütörtök éjszaka megtudtuk, így a Keszthelyi-hegység térképét bekészítettem és a Bélapi-pihenőt kijelöltük rajt-cél pontunknak!

Időben elindultunk, Budakeszin megtankoltuk az autót, majd annak rendje és módja szerint kisebb dugóba kerültünk már az M0-ás térségében. Szerencsére a későbbiekben jól haladtunk, így az előre megadott 18 órakor érkező e-mail tanulmányozására már útközben a kocsiban lehetőség nyílt, sőt a 20 órás rajtidőpont előtt még mindenre volt időnk, ráadásul szinte az elsők között érkezvén még kifejezetten jó parkolóhelyünk is volt! 

Az első pontot a rajthelyen fel kellett volna venni. A csapatok többségének csak egy pillanat volt, nekünk azonban valamilyen (korábban soha nem tapasztalt) probléma miatt kicsit elhúzódott ez a folyamat. B telefonja ugyanis nem adta meg a megfelelő GPS pontosságot, az O-tól kapott okostelefonon pedig nem működött az internet, hiába a szolgáltató által ígért korlátlan netes hozzáférés. Na nem mintha a későbbiekben egyéb szolgáltatók tudtak volna mobilnetet biztosítani, szóval valószínűleg inkább a készülékben volt a hiba itt is. Így aztán úgy vágtunk neki a könyvelésnek, hogy B osztotta a mobilnetet egy másik mobilra - még szerencse, hogy 100%-ra feltöltött állapotban érkeztek és powerbank is rendelkezésre állt.

Ezt követően is sokáig maradtunk az autóban, hiszen ott sokkal egyszerűbb volt térképezni, megérteni a nem túl egyszerű fehérjeszintetizálási feladatokat és így a fényre érkező nagyobb mennyiségű rovar sem a fejünk közvetlen közelében repkedett. Órák teltek el így... Meg is állapítottuk, hogy egy háromfős csapat még hatékonyan működhetett együtt egy átlagos autóban, de 4-5 fővel már kicsit problémásabbnak tűnt mindezt megvalósítani, a kényelmetlenségről és levegőhiányról már nem is beszélve!

Nem tudtunk gyorsan elindulni, ami meggyőződésünk szerint azt is magával vonta, hogy a versenyeken oly értékes BONUS-ok elkerülnek majd minket. Balatongyörök és Vonyarcvashegy között hosszú időn keresztül aszfaltozott, térkövezett úton haladtunk, ahol egy jó darabig nem is a BONUS megszerzése foglalkoztatott minket, hanem sokkal inkább az, nehogy elkapjon minket az a vihar, ami érzésünk szerint legfeljebb Marcali-Zalakaros távolságban (legyen mondjuk 10 kilométer), a déli part térségében okozott nagyobb esőt. A főútra lejutva láttuk, hogy bizony ott is esett, igaz nem nagy mennyiségben, de szerencsénkre összesen ennyi esővel kellett "megküzdenünk" az idei versenyen.

Az első pontok esetében még kicsit bizonytalanul használtuk a szükséges fehérjeszintetizálási képességünket, talán két pontot is "elvesztegettünk" ezzel, de cserébe az idei versenyen debütáló fából készült BONUS is a birtokunkba került egy-két ponton. A jégkrémes pálcika nagyságú falapka nem kerül elő egyszerűbben, mint a műanyag társai, ráadásul a piros, zöld és kék szín közül a mi zöldünk nem látható igazán jól egy nyári erdőben (de gondolom tavasszal és ősszel is hasonló lesz a helyzet). Személyes kedvencem a fénykereszt (ARNT) tereppontja volt, ami éjszaka kivételesen még jobban észrevehető, mint nappal - na nem mintha egy kálváriát annyira el lehetne téveszteni!

A Patróna névre hallgató tereppont (egyéb ismert nevén CD63) érintésekor már majdnem öt óra volt, így éreztük a hajnali hideg és a hamarosan előbújó nap különleges kombinációjának elegyét. Már világosban érintettünk egy lakóüreget (PTMA), ahol nem kis meglepetésünkre újra BONUS fogadott, tudtuk, hogy sok hasonló élményünk nem lesz már ezen a versenyen, de nagyon örültünk neki.

Ahogy elértük a Nagymezőt, sejtettük, hogy nem csupán a következő tereppontot találtuk meg. A padokon helyenként alvó csapatok, kimerült és kevésbé fáradt versenyzők sokaságának képe fogadott. Igaz a reggel beköszöntével feltűntek a kutyasétáltaók és a gyenesdiási futók is! Hamar kiderült, hogy ez volt a kishalálosok találkozási pontja és rajthelye. Nem sokkal odébb a Festetics-kilátó (CD40) tereppontja, majd a közeli bányaterület elhagyott meddői nyújtottak igazi "aha" élményt. A roncsautó (FMR1) egészen meglepett bennünket, hogyan maradhatott ennyi egy autóból, ami még inkább foglalkoztatott minket, hogyan jutott fel a bányába!? A Balaton látványa már a 35. túlélőversenyen is bizakodásra adott okot, most is hasonló érzések fogtak el.

A tanösvény és erdei tornapálya kedves meglepetésekkel is szolgált. Az óriási lepkével (DNMT1) kapcsolatban meg is jegyeztük, hogy csoda, hogy nem törték még le a szárnyait. Ennél is nagyobb meglepetés volt, amikor a Pető-hegyen a Berzsenyi-kilátónál (MT-CO1) ismerős függőágyak tűntek fel. Biztosak voltunk benne, hogy a Dobbermann Banda csapatába botlottunk, akik a tőlük megszokott laza versenytempóval épp pihenőidejüket töltötték. Jót beszélgettünk a versenyre való nevezés, leutazás, covid-lezárások témáiban, majd némi térképezés után természetesen mi indultunk hamarabb az újabb tereppontok felé.

Kedvenc helyem erről a túráról a Büdöskúti-pihenő lett, ahol kellemesen elkölthettük az ebédünket, sőt az épület új szerkezetéből adódóan ez még másik 20 túrázó is megtehette volna velünk együtt, méghozzá úgy, hogy egy csepp eső sem esik ránk, a szelet pedig a kőfal rendesen mérsékelheti viharos időben is.

A szovjet laktanya (CTSL) és a hozzá kapcsolódó tereppont egy kicsit kiesett a többi csapatnak, így BONUS-t szerezhettünk ott is. Kicsit ijesztő volt, milyen gyorsan omlik össze az ember által épített környezet. A kutyasírok (CTSB) után a Medvehagyma-tanösvényt is érintettük, de célunk a Vállushoz tartozó pálos kolostorrom volt. Gyerekkorom emlékei közül az első nyári kalandok, ház körüli bújócskák kötnek ehhez a kis zalai falucskához, amit most felkeresni ugyan nem tudtunk, de a kéktúrás élményekhez hasonló módon rendkívüli nosztalgiát ébresztett bennem. A kolostorromnál (TGFBR1) persze meglett a BONUS is, sőt még valamelyik másik kategória falapkája is előbb került a szemünk elé, mint a sajátunk, mert elég sokfelé voltak karók leszúrva az ásatások helyszínén!

A cél felé haladva egy-két tereppontot még érintettünk, információs táblát (EOMES) és barlangot is egy sziklafalban (MPO) nem kevés szúnyog kíséretében, majd utolsónak egy padot (rajthelyünktől kb. 300 méterre), de mindezt már annak biztos tudatában tehettük, hogy túlélés ebből már nem lesz idén. A DCN fedőnévre hallgató pad a 15. tereppontunk volt... A teljesítési feltételek annyira szigorúra sikerültek, hogy az általunk felkeresett (szerintünk nem annyira kevés) tereppont, négy darab BONUS lapocskával kiegészítve csak két darab egysejtű genomjainak összegyűjtését tette lehetővé, pedig legalább egy növényt is kellett volna szintetizálnunk.

A célban szerencsére megtaláltuk az autót és a szervezőket is, akikkel jót beszélgettünk a telefon, térerő, kommunikáció versenyre gyakorolt hatásairól. Nagyon jól éreztük magunkat, ami a bezárva töltött tavasz után különösen fontossá vált! A hazafelé tartó (nem is tudom pontosan hány órás) utazás már korántsem esett annyira jól, de B végig ébren tartott. Egyrészt ő maga is kitartott és nem bóbiskolt el mellettem, másrészt ropogtattunk egy kis kekszet, harmadrészt és legizgalmasabb időtöltésünkként elmesélte az amerikai elnökválasztási kampány aktuális állását, külön figyelmet fordítva Kamala Harris bemutatására.

A versenyt követően gyorsan megszületett az eredmény is, ami azzal a sajnálatos képpel fogadott, amire számítottunk. Pontosan tudtuk, hogy a túlélésre nincs esélyünk, de mint utólag kiderült mindenki más is hasonlóan járt, így a teljes középhalál mezőnye érvénytelen versenyt zárt. Ugyan hét csapat is több tereppontot érintett, mint mi, de vagy az egysejtűek szintetizálása okozott nagyobb nehézséget, vagy a verseny feladása akadályozta őket, sőt egy csapat esetében a cél időben történő elérése okozott hatalmas pontveszteséget, így a második legtöbb pontot szerezve is nyomorultként elpusztultunk!