46. túlélőverseny
2019.11.30.
A versenyt megelőző időszakban sok minden megváltozott, nemcsak a világban, hanem a túlélőversenyek berkein belül is. Ezekre a változásokra próbáltam már nyáron reflektálni egy terepmestereknek írott levéllel, de nem kaptam választ. Elküldtem dgy-nek is, aki szintén nem válaszolt; ugyanakkor egy-két javaslatomat talán megfontolhatták a 46. verseny szervezése során, így talán nem volt teljesen céltalan a levél, amit érzelmi alapon, de csakis a javító szándék által vezérelve fogalmaztam meg. Ide is bemásolom szerkesztés nélkül:
Kedves Terepmesterek!

Szokás szerint nehezen indult a csapat összegyűjtése. B megkezdte angliai egyetemi tanulmányait, így az ő részvétele irreális anyagi áldozatok árán lett volna csak lehetséges. A korábbi csapattársak még jobban eltávolodtak a részvétel szándékának gondolatától is, így O és jómagam, azaz Cs vágtunk neki a nevezésnek. Beugrott egy új csapattag nevezése is, de P gyakorlatilag csak újabb gondokat hozott. Nem igazán kommunikált velünk, sőt a terepmesterekkel sem, így a fotójának feltöltése már az előnevezésünket is akadályozta. A verseny napján pedig szólt, hogy nem is jön, így ismét ketten maradtunk O-val. Ahogy a 39. és a 44. versenyt is, így a 46. túlélőversenyt is ketten próbáltuk teljesíteni.
Nem is volt nehéz dolgunk a gyülekezéssel, így O már az ebédet is nálunk töltötte. Nyugodtan készültünk, valamennyire kipihenten, de korántsem életünk legjobb formájában vártuk az indulást. Tudtuk, hogy korábban is sikertelenek voltak a kétfős teljesítési kísérleteink, de egy ideje már a hétköznapok utáni üde színfoltot jelenti az évente kétszer megrendezésre kerülő túlélőverseny. Szeretünk túrázni, jól érezzük magunkat a feladatok megoldása során. A stratégiai tervezés, komplex feladatmegoldás és kooperáció minden alkalommal komoly kihívás elé állít bennünket, a verseny és a kiértékelése lassan már másodlagossá vált.
Mivel a buszok hazafelé mindenkit egységesen a Lágymányosi Campus parkolójáig vittek, így idén először úgy döntöttünk, hogy a szombat éjszakai hazajutás miatt autóval megyünk, mégha ezzel pénteken egész biztos nem nyerünk egy percet sem. Az azért biztos, hogy az átszállások nélkül, végig ülve azért kényelmesebb volt. Minden más a megszokott rendben zajlott, legyen szó a nevezésről, várakozásról, utolsó telefonfeltöltésről. Ami más volt idén, az a viszonylag gyors indulás a terep felé, ami azt jelezte elő, hogy sietünk, leginkább azért, mert messze lehet a számunkra még ismeretlen terep. Így bőven volt lehetőségünk beszélgetni is, amire azért egy fertályóránál többet nem engedtek a szervezők a buszon, mivel egy "Égből pottyant mesék" c. keresztrejtvényt adtak át kitöltésre. Mint később kiderült, teljesen függetlenül a versenytől, tényleg csak szórakoztatásra.
Persze ahogy haladtunk az M6-os autópályán dél felé egyre több tájegység kiesett a lehetséges céljaink közül. Érdekes élmény volt, amikor az egyik csapat a feleslegesnek tűnő, második Gemenc térképét megpróbálta jutányos áron 3 000 forintért eladni, de végül nem jött létre üzlet és nemcsak az, hanem az első is feleslegessé vált, amikor tovább folytattuk utunkat dél felé. Pécsen keresztülhaladva már csak abban bíztunk, hogy a Mecsekben leszünk és nem a Villányi-hegységben, mert ez utóbbi azért nehezebb lett volna nekünk térkép hiányában. A térkép-nélküli túlélőversenyt pont itt a Mecsekben próbáltuk ki először, kétfős csapatban, még a 39. verseny idején.
Amikor Pista bácsi pihenőjénél kiraktak bennünket a buszból már sejtettük, hogy egyszerű versenyünk biztosan nem lesz. Nemcsak azért, mert a túlélő app kiegészült egy speciális, csak erre a versenyre készült TETRIS alkalmazással, hanem azért is, mert minden csapatot egyszerre indítottak útnak, így a gyorsaság megint döntőnek bizonyult. Azt eddig is tudtuk, hogy a BONUS-ok megszerzése általában sem a mi csapatunk védjegye, de minden olyan versenyen, ahol együtt vagyunk a nagyhalálosokkal, még reménytelenebb a helyzetünk. Így volt ez a kidobás utáni percekben is, amikor a 66-os tereppontot sorra azonosították a csapatok, mi pedig inkább kényelmesen felöltöztünk és megpróbáltuk kitalálni, merre is haladjunk majd tovább!
A honfoglalásnak emléket állító kőoszlopnál elhagytuk az aszfaltutat és felmásztunk a Tubes kilátójához. Nagy meglepetés itt sem ért minket, hacsak az óriási szelet nem tekintjük meglepőnek, ami a kilátó magasabb részén szinte elfújt bennünket. Még éjszaka is csodálatos volt a kilátás, nappal is szép lehet. A terepponti kérdésre is gyorsan megtaláltuk a választ, mindent könyveltünk, majd indultunk is tovább a következő (nagyon közeli) tereppont felé. Itt azonban elkövettünk egy elég komoly (az egész versenyünkre negatív hatást gyakorló) hibát. Túl hamar kezdtünk örülni a talajerózióra figyelmeztető fakorlátnak. Csakhogy ezen a versenyen már nem volt kézzel fogható stafétusz, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy jó helyen járunk, a BONUS-ra pedig nem is gondoltunk, hiszen sorra jöttek szembe a csapatok! Ráadásul a TETRIS alakzatát is kijátszottuk, ami viszont azt is jelentette, hogy egy teljes sort elveszítettünk, már a 3., egyébként gyorsan érintett tereppontnál. Persze utána megtaláltuk a helyes pontot is, amit így felvettünk a megfelelő GPS koordinátákkal is, legalább így maga a tereppont érvényes lett, tudtuk, hogy innentől nagyon oda kell figyelnünk, ha a túlélési kritériumot teljesíteni akarjuk!
A következő tereppontok egy viszonylag kényelmes sétaúton voltak elérhetőek. Ami az éjszaka sötétjében sokat számított, mert nem kellett az erdőben bolyongani, ráadásul jellegzetes pontok voltak, mint a Rotary-emlékmű (55.), kisebb emlékkő (49-es pont). A sípályán keresztben futó fémkorlát, majd a szomszédos esőbeálló is jól megkereshető és sokak által látogatott pontok voltak, a 22-es pontnál leginkább a bokájára koncentrált a gyanútlan túlélő, nehogy kiforduljon az igencsak meredek hegyoldalban, míg a 77-es esőbeállónál a többi csapat kerülgetése jelentette a legnagyobb akadályt, éjszakai sötétség ide vagy oda! Viccelődtünk is, hogy néhány évvel ezelőtt milyen jók lettünk volna a számokkal kombinációt alkotó gerecsei túlélőversenyen, hiszen még bőven napfelkelte előtt teljesítettük a 22, 33, 44, 55, 66 és 77-es tereppontokat...
Utunkat a 60-as tereppont kőhalma (Kantavári-romok), majd a jól foglalt és esőbeállóval ellátott Kantavári-forrás (84-es pont) felé folytattuk tovább. Itt kihasználva a szélvédettséget és egy másik csapat plusz melegséget jelentő közelségét még néhány falatot is magunkhoz vettünk. Szóba elegyedtünk velük és kiderült, hogy az egyik csapattagjuk nem kérte a hazabuszt - pedig állítólag az összes versenyző igényelte - szerencséjére pécsi lakóhellyel rendelkezve, így némi pénzt és egy csomó időt megspórolt magának, ami a fárasztó túlélőversenyek után nem szokott rosszul jönni. A következő állomásunk a 71-es számmal jelölt, éjszakai viszonyok között is könnyen megtalálhatónak számító óriási tölgyfa volt. Jelölés is volt rajta bőven, a nálunk lévő térkép is jelölte az útelágazásban lévő Rábay-fát, így nehéz lett volna eltéveszteni a tereppontot. Amíg könyveltünk az applikáció megfelelő rubrikáiba és levittük a következő tetrises alakzatot ismerősökre lettünk figyelmesek. Nem kis hangerővel beszélgetve közeledett felénk a Dobbermann Banda, akik nyilván a többi csapatnál jóval fontosabbak nekem, hiszen volt tanítványaim csapatáról van szó (pedig J a csapat leghangosabbnak számító tagja most nem tudott a versenyre nevezni egy műtét miatt). Néhány perces beszélgetés és a tőlük már megszokott hajnali alvás tervének megismerése után elköszöntünk, sok sikert kívánva egymásnak!
A Gyula vitéz névre hallgató 23-as tereppontot sem volt nehéz megtalálni, mert a verseny ezen szakaszán csapatok tucatja járt pont erre. Szerencsésnek is gondoltuk az időzítést, mert a hajnali páralecsapódás miatt az erdőt keresztező aszfaltozott út sok nedvességtől kímélte meg a nadrágjaink szárát. Ezután a szomszédos Fehér-kúti kulcsosház (20-as pont) következett, amit szintén alaposan körbejártak, álltak a csapatok. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy itt tényleg lakhat még bárki, de a házhoz tartozó honlap szerint 1000 forintos éjszakánkénti áron hozzáférhető a kirándulók, túrázók számára. A Baranya megyei tájfutás 50. évfordulójára 2010-ben emelt tábla pedig olyan terepponti kérdést is biztosított, amit egyetlen csapat sem ronthatott el, akik tényleg ezen a terepponton jártak. A következő pontot is gyorsan tudtuk érinteni, mert a Letics csúcsa (12-es számú tereppont) is egyértelműen kirajzolódott a térképen. Itt a legnagyobb meglepetést a csúcson található rozsdás bili okozta, bár a túlélőversenyek során hozzászoktunk már a meglepő, természetbe egyáltalán nem illeszkedő tereptárgyak (nevezzük nevén: szemetek) jelenségével, de a szervezők mindig kitalálnak valami újat! A Tripammer fa, ami egy kis fakerítéssel volt körülzárva szintén könnyen megtalálhatónak bizonyult, ráadásul szépen lassan a fejlámpáink is feleslegessé kezdtek válni.
Noha napsütéses időről nem is álmodhattunk ezen a versenyen, de a nappali világosság azért sokat segített a körülöttünk lévő világ és tereppontok megismerésében. Viszont egyre jobban nyomasztott minket a kötelező tetris-sorok teljesítésének lehetősége, így megpróbáltuk a következő tereppontokat az általuk elnyerhető tetris alakzat szerint kiválasztani. Legalább egy órát töltöttünk a 83-as pont keresgélésével, mert bíztunk abban, hogy a közelében csak észrevesszük egyszer a köves krátert. Hiába az ötös nehézség, az a hajnali fényben is nehezen felismerhető, hát nekünk nem is sikerült megtalálni, ez nagyon hiányzott a verseny egészének sikeréhez...
Innen némileg csalódottan és a szemerkélő esőtől félve indultunk a Meleg-mányi-völgy felé. Korábban is reggeliztünk már furcsa helyeken, pihentünk már fotelben magaslesen, garázsban autó mellett, barlangban vagy éppen kocsmában. Ezúttal ezek nem álltak rendelkezésünkre, de mégiscsak meg akartuk védeni magunkat, így egy fedetlen magasles alá húzódtunk be enni és a további utunkat megtervezni. Az 57-es mésztufa-képződmény rendkívül látványos volt, messziről is könnyen felismerhető, így tereppontnak is kiváló volt. Legalább annyira jó volt a "faszörny", mint tereppont is, ahol hosszú idő után újra más csapatokkal futottunk össze. Később a szokásos "Japán forrás" tereppont is bekerült a teljesített pontjaink közé, majd egy hosszas lefelé tartó utat követtünk Mánfa irányába.
Itt a 67-es tereppontot jelentő magasles mellett az O-nál lévő egyetlen okostelefonunk nem engedte a tereppont rögzítését. Legalább 30 percet töltöttünk gépészkedéssel, de más csapattól (ahol tapasztalt terepmesterek is a csapattagok között voltak) is próbáltunk segítséget kérni, beálltunk az ő rögzítési pontjukra, így is hibát jelzett a GPS alapú applikáció. Egy utolsó újraindítás segített elfogadnia a rendszernek helyzetünket, de nem kis bosszúságot okozott ezzel nekünk. Sajnos ez benne van az új technikai fejlesztésekben, de úgy érezzük a túlélőversenyeknek nem biztos, hogy ennyire a szerencsén kellene múlnia, mert a telefon egyébként 80%-ig fel volt töltve, ráadásul nem is a legrégibb darabról beszélhetünk! Az Árpád-kori templom onnan már látszott, így gond nélkül elértük a Holnaponbokor? névre keresztelt 31-es tereppontot, de kicsit feszültek voltunk az előző pont bonyodalmai miatt.
Kicsit fáradtak voltunk már, gondolkoztunk a mánfai Kőlyuki Betérő meglátogatásán is, de végül elvetettük az ötletet. A régi térképünkön még nem jelölt tavak mellett haladtunk tovább a következő tereppontunkig, amit szintén könnyen megtaláltunk, a sorompók szerencsére nem nagyon tudnak elbújni, jellemzően pedig utakat szoktak lezárni velük, így most is könnyű dolgunk volt. Érezhetővé vált az is, hogy szép időben kirándulnak az emberek Pécs környékén is, mert egyre több kistáskás turista, vagy csak éppen egy kulacsot a kezében szorongató fiatal haladt el mellettünk, jött velünk szembe. Mi eszegettünk egy kicsit az egyik erdei magaslesen megpihenve, ahol gyorsan szembesültünk azzal, hogy kifejezetten komoly élvezeti értékkel (és még inkább gyors kalóriabevitellel) bír a zabfalatok és az alma kombinációja is. Egyikünk sem vágyott Michelin-csillagos séfek ételeire...
A következőnek kinézett tereppontunk sem tűnt nehezen teljesíthetőnek. Egy völgyben - gondoltuk - csak nem okoz gondot a forrás foglalatának megtalálása. De igazán amatőr módon elmentünk mellette, nem törődve a piros kör jelzés megszűnésével, de azzal sem, hogy egy idő után felfelé haladva a völgyben semmi nyomát nem láttuk a víz pusztító munkájának, így végül visszafordultunk. Lefelé persze majd kiszúrta a szemünket, de ezzel is sok bosszúságot és még inkább időveszteséget okozott, ami (mármint a plusz 30 perc) később nagyon jól jött volna számunkra. Itt kicsit felhúztuk magunkat és szinte direktezve felmásztunk a gerincen futó turistaútra, ahol az 50-es pontot akartuk elérni. Kisvártatva ez sikerült is, ami pedig még boldogabbá tett minket, az a megtalált BONUS volt. Eldugott és félreeső tereppontok esetében nem ritka a szombati találat, de még értékesebbé vált a siker, amikor a percekkel később érkező csapat (nem derült ki, hogy melyik kategória versenyzői) a terepponti kérdés megválaszolásával párhuzamosan a BONUS után is kutatni kezdett - a Mecsekben volt már szorosabb találatunk is, amikor szinte versenyt futottunk a szemből érkező csapattal, de ez most is jó érzésekkel töltött fel bennünket.
Innen rövid gyaloglás után elértük Vágotpuszta települését. Sok mindent elárul az eldugottságáról, hogy a google autói nem térképezték fel - így nyilván a túlélőverseny szervezése során is ideális tájékozódási pontként lehetett kijelölni. A harangláb és néhány porta szépen karbantartott volt, de mellette sajnos sok ház az enyészet sorsára jutott az elmúlt években. A tereppontot sem nagyon kellett keresni 2-3 csapat is üldögélt, eszegetett a környékén. A tereppontok többségének teljesen véletlenszerű, sokszor vicces nevet választanak a versenyszervezők, itt azonban egy bibliai idézetet választottak az egyik házfalról: "Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem." (78-as pont). A kút körüli élmények tovább folytatódtak, mert BONUS-t ugyan nem, de 400 forintot találtunk szétdobálva a tereppont körül. A kissé hűvös időben az egyik padon megpróbáltuk megtervezni a célig hátralévő tereppontok sorrendjét és megettük az utolsó szendvicseinket is.
Innen továbbhaladva még nem is volt gond a 76-os pont teljesítésével, de a környéken bizony néhány tereppont mellett (vagy közvetlen közelében) jártunk, mégsem tudtuk érvényesen teljesíteni. Amikor már nagyon szorított az idő és elindultunk az orfűi befutó felé, akkor találtuk meg végszóra a 10-es betontámfalat, de előtte alaposan körülszaglászhattuk a 90-es lest és a 27-es fát is kerestük egy rövid ideig. De nagy igyekezetünkben a 15-ös és a 82-es tereppontokat sem teljesítettük, mert nem akartunk értékes perceket veszteni a cél felé tartó rohanásban. Utóbb kiderült ez kétszeresen is hiba volt. Egyrészt, mert egy órával korábbra tettük a befutási időt, mint feltétlenül szükséges lett volna, másrészt, mert így nem tudtunk egy újabb tetris alkalmazásbeli sort eltüntetni, ami végzetesnek bizonyult a verseny végére. A befutó előtt szokás szerint kis- és középhalálos csapatok sokasága érkezett kb. egyszerre a célba, így a 72-es villanypóznát az ismét szemerkélni kezdő eső és a teljes sötétség ellenére is könnyedén teljesíthettük.
A Muskátli Vendéglőnél felvettük az utolsó tetris alakzatot, de sajnos az sem jelentett áttörést, így kicsit csalódottan fejeztük be a versenyt. Egyetlen apró figyelmetlenség elegendő volt ahhoz, hogy nyomorultúl elpusztuljunk. A Dobbermann Banda célban boldogan falatozgató tagjait örömmel köszöntöttük és rohamtempóban öltözni kezdtünk, hogy egy korábban induló buszra felférhessünk. Na nem mintha így korán hazaértünk volna, de megnyugtatott minket a gondolat, hogy kocsival kb. 15 perc alatt hazaérünk majd és végre aludhatunk egy jót. Tudtuk, hogy a kombinációnk ezen a versenyen keveset ér, összesen egy BONUS-t gyűjtöttünk és a tetris sorokból is lesznek, akik kétszer-háromszor többet kiraknak, de most is szép helyeken jártunk, gyűjtöttük az emlékeket és hiába a középhalál, az középhalál...