27. túlélőverseny

Csapatunk ismét változott összetételében mérettette meg magát. Az "őshármas" maradt, de csatlakozott hozzánk L és B. L személyében nemcsak csapatunk átlagmagassága, hanem a fiúk száma is növekedett, B az első, aki a női nemet képviselte nálunk. Ezúttal tehát öten vágtunk neki a megpróbáltatásoknak, persze most sem tudtuk pontosabban a terep helyzetét meghatározni. Némi támpontot az adott, hogy a találkozó ezúttal nem a jól megszokott Lágymányosi helyszínen, hanem az 56-osok terén volt. Bíztunk abban, hogy a keleti országrészt ezúttal eltaláljuk. Nagy reményeket nem fűztünk egyik tájegységhez sem, hiszen még szűkebb pátriánk hegyeit sem ismerjük annyira, hogy egy túlélőversenyen előnyt tudjunk belőle kovácsolni. A nálunk lévő térképekről nem sejtettük, hogy milyen sokat jelentenek majd a pontozás során. A buszon minden darab 3 pontos jutalmat eredményezett. Így hatvan ponttal vágtunk neki a versenynek (már ekkor is a középmezőnyben helyet követelve magunknak).

Az indulás most sem múlt el izgalmak nélkül. Kiderült, hogy a fejlámpákkal nincs minden rendben, végül a legjobb fénnyel rendelkezőket sikerült megjavítani, ám B lámpája a terepen nem akart világítani, így ott négy lámpával kellett boldogulnunk. Ráadásként az eddig oly szigorúan ellenőrzött személyi igazolványok sem voltak meg teljes számban, de sikerült így is felszállnunk a buszra... Ahol jó szokásunkhoz híven elől foglaltunk helyet, ami komoly előnnyel szolgált ismét. A busz vezetője óvatlanul bekapcsolva felejtette a GPS-t, melyen a végcélként megjelölt "Répáshuta" minden fontos és számunkra szükséges információval ellátott bennünket.

Az utazás legalább két óra volt, bár sokkal hosszabbnak tűnt. Utunk során megállapítottuk, hogy a Bükkben a pénteki nap még esett az eső, ezzel téve némileg nehezebbé az indulásunk. A mi buszunk sikeresen elérte a célt, másik csapatok szerencsétlenebbek voltak, ők még egy közúti balesetbe is belefutottak. A leszállást követően megkaptuk a csokit és a 4 korongot, mely térképül szolgált. - Itt kell elmondanom, hogy a harmadik versenyünkön harmadszorra sikerült minket nagyon meglepni. - A négy korong nagyon különbözött egymástól. Az egyik egy sima turistatérkép-kivágat volt, értelemszerűen ezen nem okozott gondot a pontkeresés. A második csupán szintvonalakat ábrázolt, melyet kb. 5 perc alatt Z-vel azonosítottunk a Kerek-hegy jellegzetes szintvonalainak köszönhetően. Ezalatt R és L a harmadik azonosítható térképet, mely utakat és magasságokat is bőven tartalmazott már irányba állították. A negyedik korong viszont nagy meglepetésünkre fehér volt, teljesen üres!!! 

Olvastuk a versenyleírást, mely egyértelműen előírta, hogy teljesíteni kell egy kombinációt, ami nekünk még sohasem sikerült korábban. Jött az újabb sokk, ráadásként ebből a kombinációból legalább egy pontnak a fehér korongon kell elhelyezkednie. Nem tehettünk mást elindultunk. Nem telt el 10 perc sem, mire beláttuk, hogy a frissen felázott talaj helyett jobban járunk, ha a műúton haladunk. Elsőként egy erdei budit értünk el, ahol 00:55 perckor stafétuszt cseréltünk és indultunk is tovább. Nem sokkal később elértünk egy útkanyarulatot, ahol romos vadászház áll. Tudtuk, hogy tereppontnak kell lennie, de egyik térképünk sem jelölte, bíztunk benne, hogy a fehéren lesz. A csapat irodistájaként olvastam sorban a leírásokat, de egyik sem felelt meg, mígnem elértük a 91-es pontot: "útkereszteződésben tornácos házikó". A Sentinel fedőnévre hallgató tereppontnál minden eddiginél közelebb közelebb kerültünk BONUS megszerzéséhez is, de néhány perccel lemaradtunk! Minden egybevágott, a kérdésre egyértelmű választ tudtunk adni, cseréltünk, fényképet készíttettünk magunkról és haladtunk tovább az éjszakában. Nem is sejtettük, hogy mekkora jelentősége volt ennek a szerencsés találatnak. Egy biztos a későbbiekben nem a fehér korongon haladtunk, és nem is sikerült azonosítani annak pontos helyzetét, de nem is volt rá szükségünk.

Az éjszaka során most sem diktáltunk őrült tempót, de érintettünk pontokat szép számmal. Különösen nagy volt az öröm, amikor hajnaltájban egyszerre érintettünk két tereppontot (korongok találkozási helye). A "Kis karácsony, nagy karácsony" és a "Tűtorony" pontok érintése számomra az eddigi versenyek legkülönlegesebb stafétuszkeresését eredményezte. Végül egy facsonk alatt, melyet ketten is alig bírtunk megemelni megleltük a számunkra oly értékes apró kis fiolát. Pirkadatkor pedig minden korábbinál szebb arcát mutatta felénk a Bükk. A Hosszú-bérc és a Szél-bérc között haladtunk az újabb kiszemelt pont felé, amikor elénk tárult (blogunk fejlécéhez is ezt használtuk fel) ez a gyönyörű kép...

Hiába volt május a töbrök környezetében (és a Bükk-fennsík bővelkedik benne) meglehetősen hűvös volt, még reggel is. Utunkat a terep széle felé folytattuk, egészen a "Hátra arc!" tereppontig. Tiszteletünket tettük az Erdészeti emlékműnél, persze nem ok nélkül, de a sikeres stafétuszcsere itt is új erőt adott. Sikeresen követtük a kiépített erdészeti utat egészen Jávorkútig, ahol hosszabb pihenőidőt szántunk magunknak. Ez a kellemes pihenő nemcsak éhségünk leküzdésének színtere volt, hanem egy rövid térképezést is tartottunk. Ünnepélyesen megállapítottuk, hogy délelőtt 10 órára biztos túlélőkké váltunk, mivel a "Lustaság" kombinációt minimum szinten teljesítettük, fehér korongon lévő terepponttal. Előrevetítettük, hogy újabb kombinációs lehetőséget számunkra a "Mulandóság" tartogat, melyből még két lehetséges tereppontot kereshettünk fel.

Közben értesítettük a terepmestereket, hogy mi Felsőtárkányban szeretnénk befutni, melyre válaszul azt az információt kaptuk, hogy tévedtünk a befutót illetően és legyünk kedvesek Szilvásváradra érkezni. Túlélőversenyeken nem megszokott módon számos túracsoporttal találkoztunk, ami leginkább a szintén május 8-án megtartott Bükk 50-nek volt köszönhető. Bánkútra már fáradtan érkeztünk meg, ahol pihenőt tartottunk és döntöttünk arról, hogy utolsó nagy erőpróbánk a Petőfi-kilátóra való feljutás lesz. Majd délután két óra tájban kérlelhetetlenül megindultunk a befutó felé. Kerestünk még néhány tereppontot, de nem jártunk sikerrel, nagyon hiányzott a GPS. Nem volt más hátra, mint a sárga, majd zöld jelzésen a talpakat nem kímélve haladni a cél felé. Embert próbáló feladat volt a közel 600 méteres süllyedés, de azt sem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a megfelelő csatlakozással rendelkező vonatot érjük el. Délután ötre már a Szalajkavölgy vasúti megállóhelyen voltunk, ahonnan röpke öt óra alatt haza is jutottunk.

Eredményes túrát zártunk 22 tereppont érintésével és két kombináció teljesítésével. A bonusok és a terepmesterek továbbra is elkerültek bennünket, de az 50 kilométert meghaladó túránk során minket szerencsére az a vihar sem keserített, mely nemcsak a nagyhalálosok életét nehezítette...