40. (XL) túlélőverseny

A 40. túlélőverseny nevezése során merült fel először (igazán komolyan) bennem, hogy nem fogok csapatot találni magamnak. A családi ágról nevezett korábbi tagok szépen lassan el is felejtették a versenyt, O pedig Németországból nem tudott csatlakozni. Az egykori győztes csapat több tagja teljesen visszavonult, így próbáltam barátokat, kollégákat (ami elég nehéz egy új állásban) és volt tanítványokat is beszervezni. Nagy örömömre Á és Z vállalták a versenyt, annak ellenére, hogy szalagavatóra készültek és végzős gimnazisták. Arról nem kellett őket meggyőznöm, hogy óriási élmény egy túlélőverseny, mivel a korábbi években sokszor és sokat beszélgettünk már róla. Abban is biztos lehettem, hogy nem zsákbamacska a nevezésünk, mert fizikailag (a visszafogott tesiórák ellenére is) remek állapotban vannak a fiúk, a természet és a túrázás szeretetét pedig nem is egy Eszement túra keretében bizonyították már korábban.

A nevezési díjat a lehető legutolsó pillanatban, de befizettük (alig egy héttel a verseny előtt), ebből arra következtettünk, hogy egész biztos közeli hegységet választottak a verseny helyszínének. Az indulás és a regisztráció simán és akadályok nélkül lezajlott, nem hagytunk otthon semmit, sőt - talán először a Sepsiszentgyörgyi Szájsebész Asszisztensek történetében - csapatfotót is készítettünk az indulást megelőzően.

A mindig zsúfolásig töltött buszba utolsóként szállhattunk fel, de kivételesen nem három üresen maradt széken elszórva, hanem a hátsó sor öt ülésére helyezkedhettünk el, hárman - keleti kényelem - mondhatták sokan. Z elég nehezen oldotta volna meg bárhol máshol, de így kényelmesen utazhattunk. Nagyon bonyolult versenyszabályok és újítások ezúttal nem voltak, így még pihenni is tudtunk a buszút során. Hosszú történetek és igazi meglepetések is elhangzottak, "különleges" utazás volt az biztos! Miután kiszálltunk gyorsan eszünkbe jutott, hogy egy kis tervezgetésre mindenképp szükségünk lesz, így a Nagyirtás vasútállomást néztük ki magunknak. Szerencsés hely volt, mert kényelmes asztal és padok biztosították a jó munkakörülményeket, ugyanakkor a fejünk fölött lévő tető biztonságot is jelentett.

A sárkányok hatástalanítására és a "pálinkafőzésre" gyorsan kidolgoztuk a tervet. Egyetlen kérdés maradt igazán: merre érdemes indulnunk? Egyhangúan megszavaztuk, hogy a terepet csak félig lefedő térképünkkel úgy próbálunk gazdálkodni, hogy amennyire csak lehetséges azon a területen haladjunk, amit papíron is követni tudunk. Az első kinézett tereppontunk a 66-os, egy vassorompó volt, amit a Szent Orbán Hotel sokszoros körbejárásával végül sikerült felfedeznünk. 8 torony volt kijelölve (természetesen mindegyik hegycsúcs) és mindegyiknek más-más gyümölcsigénye volt, ugyanis a sárkány 3 jól kiválasztott, de még nem erjedt gyümölcstől elaludt, így kiszabadítható volt a királylány. Így minden egyes tereppontnak óriási jelentősége volt. Akár egyetlen hiba a tervben és oda egy többórás útszakasz, adott esetben a sikeres verseny. Arról még nem is beszéltünk, hogy legalább 2 tornyot be kellett vennie csapatunknak. A 66-os pont sikeres teljesítése után elbúcsúztunk egy nálunk gyorsabb és céltudatosabb csapattól és az aszfaltúton kezdtük meg túránkat. Itt éjféltájt terepmesterekkel futottunk össze, akiknek szerencsére még pénteki időt mutatott karórájuk. Soha korábban nem sikerült még mindkét nap terepmesterekkel találkozni, ez a lehetőség most felcsillant előttünk.

Gyakorlatilag minden a terveink szerint alakult. Egyik pontot érintettük a másik után, természetesen legalább félórás időközökkel. Ezen a versenyen kulcsfontosságú volt, hogy minden pontot megtaláljunk, amit keresünk, mert a sárkányok legyőzésére csak így lehetett esélyünk. Arról nem is beszélve, hogy az időre minden eddiginél jobban kellett figyelnünk, mert a gyümölcsök nemcsak megromlani tudtak, hanem túl korai érkezés esetén (na nem mintha ez sokszor fenyegetett volna) éretlenek is lehettek. Az Érsek-tisztás (40.) és egy iszapos-wellness (64.) érintésével sikerült elérnünk, hogy három pont teljesítésével már rendelkezésünkre állt a cseresznye, dinnye és szilva kombinációja, ami az Obszidián torony bevételéhez szükséges.

Elégedetten indultunk a Nagy-Sas-hegy felé, amit nehezen téveszthettünk volna el, mert komoly kaptató, szembejövő csapatok és fejlámpák fénye irányította a mi csapatunkat is. Biztosak lehettünk abban, hogy jó helyen járunk! A hegycsúcs nemcsak az első hercegnő kiszabadítását, hanem a komoly szelet is elhozta. Nyilván ez nem lepett meg, de erőssége keményen próbára tett bennünket, még sapka és széldzseki mellett is. Gyorsan megtaláltuk a kérdéses stafétuszt és a kérdésre is egyértelmű választ tudtunk adni, így teljesítettük is az O, azaz "Obszidián" tornyot.

Arra az elhatározásra jutottunk, hogy időnk még van bőven, a tornyok viszont messze vannak, így csak romlott "gyümölcsökkel" tudnánk megostromolni őket, aminek ugye semmi értelme. Álljunk hát neki egy jó kis pálinkafőzésnek - hangzott a megoldás. Érintettünk három dinnye pontot (132., 125., 52.) így egy jó kis főzet birtokában nyugodtabban várhattuk a napfelkeltét. Az persze csak később jutott eszünkbe, hogy a dinnyénél jobb gyümölcsöt is választhattunk volna pálinkafőzésre - és nem a zamata miatt. Ugyanis az Obszidián toronyhoz is dinnye kellett, a Korall és Ametiszt tornyok a terep északnyugati és északkeleti szélén találhatók, így tulajdonképpen csak a Zafír torony jöhetett számításba a pálinkás teljesítés szempontjából. Szintén nehezen tudjuk magyarázni, hogy miért tűnt jó ötletnek az 52-es pont felkeresése, óriási kerülővel. Hiába, a hajnali döntések nem mindig racionálisak.

A hajnali hideg és a derengő fények megtették - ilyenkor szokásos - hatásukat. Mindhárman majd elaludtunk, ami csak azért volt szerencsétlen, mert sétáltunk egy reggel hatkor még nem túl forgalmas úton. Az Eszement túráról ismerős Kisinóci turistaházat céloztuk meg az Érsek-tisztást követően. Ez a három-négy kilométer és a turistaháznál várakozással, tervezéssel töltött idő volt a túra mélypontja. Á és Z kint a hidegben és bent a kellemes melegben is elbóbiskolt néha. Hangulatunkon és közérzetünkön sokat segített a házigazda, akinek ezúton is köszönjük a finom, meleg teát; a fagymentes pihenés lehetőségét és azt is, hogy mindezt ingyen biztosította számunkra.

A kék jelzésen indultunk Márianosztra felé (persze nem a legrövidebb utat választva), ahol találtunk héliummal töltött Disney-lufit, egyéb undorító és néhány igencsak meglepő szemetet. Sohasem fért a fejembe, ki az, aki kimegy az erdőbe, gyalogol több kilométert, - sokszor az erdészeti utak is messze vannak - hogy elrejtsen egy mosdót, egy vödör törött cserepet vagy épp egy darab traktorgumit...

A jelzett útról gyorsan letértünk és nagyon kellemes délelőtti erdei sétát tettünk. Csapatok sehol nem zavartak minket, ami a terep szélén nem meglepetés, de a másnapi túráinkra általánosan is igaz, mintha egyedül lennénk az egész terepen. A 34-es villanyvezeték könnyű pontnak bizonyult, de a 94-es és 106-os forrásokat is sikerült azonosítani és felkeresni. Így áfonya, dinnye és cseresznye is a rendelkezésünkre állt, ami a Zafír toronyhoz tökéletesen megfelelő volt. Azt csak az utólagos elemzés során vettük észre, hogy minden torony mellett megtalálhatóak a szükséges gyümölcsök, így a pálinkafőzés értelmét vesztette.

Az 53-as pont mellett figyelmetlenül elsétáltunk, de a 80-as fatörzset már nem tudtuk nem észrevenni. Ahogy azt sem, hogy a Kopasz-hegy szintvonalai erős kaptatót ígérnek. Sikeres volt  a Z, azaz "Zafír" torony meghódítására tett kísérletünk. Itt gyönyörködtünk a tájban, majd a szélcsendes északi oldalon meghúzódva pihentünk, falatoztunk. A verseny érvényességi feltételeit ekkor teljesítettük, ami nagyon megnyugtatott bennünket.

Már a cél felé közelítettünk, amikor ismét terepmesterrel találkoztunk, éppen a triplatörzsű fa pontjánál (41.). Nem sokkal később felfigyeltünk egy mellettünk emelkedő kisebb csúcsra. A túlélőversenyek egyik alapigazsága, hogy nagyon nehéz megközelíteni (főleg 24 óra gyaloglás után) minden egyes csúcsot, de ott nem lehet mellélőni. Ha tereppont, akkor a stafétusz jól meglelhető és a pontot sem túl nehéz beazonosítani (legtöbbször csúcskő). Most is így volt, majd kiköptük a tüdőnket, mire felértünk, de mesés látvány fogadott minket, sőt egy apró, kék szigszalaggal átkötött csomag is, ismertebb nevén BONUS. Volt már olyan korábban, hogy a második nap délután találtunk BONUS-t, de nem ez a jellemző!

Lefelé már könnyebben haladtunk, a BONUS megszerzésének öröme is plusz erőt biztosított kicsiny csapatunknak. Újra összefutottunk egy terepmesterrel, legalább ötödik alkalommal ezen a versenyen, aki élénken érdeklődött, hogy milyen volt a 32-es pont (előző csúcs). Megnyugtattuk, hogy a BONUS és a stafétusz is tökéletesen el volt rejtve és meg lehetett találni. Elmentünk a Sarok-rétre, ahol a rét legkeletibb pontjáig jó sokat kellett gyalogolnunk, de itt nem csupán a 02-es pont leírásának megfelelő stafétusz, hanem BONUS is várt minket.

Láttuk a térképeinken, hogy sok pont van a környékünkön, megpróbáltunk minél többet begyűjteni. Felkerestünk egy másik rétet is, ahol sikerült megtalálnunk azt a facsontvázat (42.), amit kijelöltek a terepmesterek, majd a 18-as pontot az Endre-forrással összekeverve kalandoztunk még egy kicsit az erdőben, végül a piros+ útra visszatérve egy gyönyörű kőhídnál (58.) fejeztük be a pontgyűjtést.

Az érkezés most sem volt megoldhatatlan feladat. Az egyre gyakrabban feltűnő terepmesterek, a mindenfelől előbukkanó csapatok akkor is a célba irányítottak volna, ha nem tudjuk pontosan hova megyünk! A börtön nagysága meglepő volt, a hátsó kerítés állapota még annál is inkább. A cél melletti kocsmában helyi kézműves sört iszogattak a fiúk és befejeztük az adminisztrációt. A versenyfüzet leadásakor kedvesen érdeklődött az egyik terepmester, hogy "Hol hagytad a nővéreidet?", ami a lányokra nézve is dicséret, mert nyomot hagytunk a Terepmesterek Grémiumában.

Az első hazabuszon sikerült helyet foglalnunk és Z, valamint jómagam is két szék boldog birtokosai lehettünk, ami nagyon sokat segített. Nekem a kétüléses alvásban, Z-nek az ülésben. Elégedetten indulhattunk haza az esti szürkületben. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, elcsendesedő busz, az utazóközönség háromnegyede alszik, a többiek szunyókálnak, néhány extrém alak posztol a közösségi médiában. Lágymányoson elégedetten búcsúztunk egymástól, bízva abban, hogy nem ez volt az utolsó közös versenyünk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.