30. jubileumi túlélőverseny

Fantasztikus idő, ismert helyszín, több térkép a terepről, öt kiváló erőnléti állapotban lévő csapattag. A puszta túléléshez nem is kell ennél több.

A fentiek alapján sima versenyre számíthatnánk, de mikor volt célja a terepmestereknek sima versenyt rendezni?

Idén az időjárásra tényleg egy szavunk sem lehetett, nem esett az eső, térdig érő hó sem hullott hirtelen, telihold csökkentette a lámpáink fogyasztását, majd másnap szikrázó napsütés emelte tovább a bejárt helyek esztétikai értékét. Viszont akárhogy erőlködnek is az égiek, hogy felhőtlenné tegyék a november 11- és 12-ét – átvitt és konkrét értelemben is – ez mit sem segít azon (sőt), hogy kegyetlen hideg van egy ilyen ősz végi hajnalon.

A versenyt nem észnélküli bolyongással kezdtük, hanem gondos tervezéssel, melegedéssel és erőink koncentrálásával, egy meleg kocsmában étteremben – még néhány csapathoz és a terepmesterekhez hasonlóan, így az éjfél előtti kávé mellé egy terepmesteri ellenőrzést is beiktattunk plusz öt pontért.

Nagyon kellett ez a hidegéjszaka-rövidítő kiruccanás, különösen akkor kezdtük ezt megfelelően értékelni, mikor közvetlenül napfelkelte után kis jégdarabok kezdtek el R vizében úszkálni...

Mindig minden verseny rendhagyó és telejsen más, mint az eddigiek, ilyen tekintetben a mostani pontosan megfelelt a várakozásnak. A szervezők kreativitása, szerintem, néha már művészetnek számít. A mostani terep földrajzi adottságait nézve talán nem számít különösebben nehéznek, ráadásul a pontok leírását is egy nappal korábban megkaptuk, tulajdonképpen szinte biztosan lehetett tudni, hogy a Gercsébe megyünk, így a szinte unalmasságig egyszerűsödött feladatot a térkép és a kombinációk bonyolításával sikerült eleinte kétségbeejtővé, majd fokozatosan érdekessé fűszerezni.

Ezúttal nemcsak a teljesen felesleges régiókról cipeltük felesleges térképek tömegét (mármint én nem, szigorúan csak a fiúk), hanem Gerecse térképből is volt nálunk egy hagyományos kihajtható, egy lapozós, egy Gerecse-50-es, plusz L GPS-re töltött túristaútvonalai. És mintha ez kevés lett volna, a buszból kiszálva eleve két laminált lapot nyomtak a kezünkbe, mindegyiknek két oldala volt, mindegyik oldalon (ellentétes irányba nyomtatva – fejtől-lábtól) két kép a terppontok egy részével. Ez így összesen nyolc térkép, ami első ránézésre jelenthette volna az infomációk bőségét, de valójában a puszta bonyolítás lehetett a tervezett funkciója. Az áttekinési nehézséget a nyomtatási sajátosságokon kívül az okozta, hogy minden egyes térkép más magasságból és irányból fényképezett tereprészletet mutatott, az ábrázolt terppontokon kívül semmi nem volt jelölve rajtuk (égtájak sem, persze) és nem volt olyan pont, ami mindegyiken szerepelt volna. Nem kis agymunka ezt az ember fejében leképezni, nem is értem miért nem vették ki az egyetlen nő kezéből ezeket a kis kártyákat (muszáj volt kettévágni őket, a forgatás fejben azért tényleg nehezebben megy) a tapasztalt fiúk. Szerintem néhány pontot ezért buktunk el, de végülis nem végeztek ki. (Bár a nemi erőszakot beígérték, az egyik kritikus pont kapcsán, de szerencsére időben kiderült a tévedésem, huh.)

Szubjektív véleményem, hogy egész ütemesen haladtunk, gyűltek a stafétuszok szépen, a tavaszi ez-most-akkor-pont-vagy-nem-pont dilemmához képest felüdülés volt, hogy csak egyszer-egyszer időztünk többet olyan tereppont/stafétusz kersésével, amit végül nem találtunk meg. Persze voltak érdekességek, mint pl. a Nyerges-hegyen az állat rágta bónsz és stafétusz, amit a vérnyúl odébb is cipelt.

Szokás szerint voltak persze elhagyott épületek, magas- és alacsonylesek, odvas fák, érdekes sziklák, kutak és források, információs táblák és sorompók, egyszóval dolgok, amelyek megtörik a tölgy- és bükkfák eredeinek monotonitását, voltak feladatok, amelyek arra tanítanak, hogy más szempontból is érdemes megvizsgálni környezetünket, és hogy sosem árt, ha nyitott szemmel járunk a világban, különben egész egyszerűen – szó szerint – elsétálunk az igazán lényeges és érdekes dolgok mellett.

Amiért érdemes elmenni egyszer egy ilyen túrára az embernek, az a holdfényes táj különleges simogatása, az éjszakai erdő hangjai és az az érzés, amikor a talpadra is nehéz már ráállni, szinte járás közben elalszol, de tudsz még futni az utolsó busz elé, az érzés, hogy van még tartalék, hogy van még erő, amit elő tudsz kaparni. Talán ez segít olyan élethelyzetben is, ami nem csak játék.

K

   K tökéletesen megfogalmazta a lényeget: közepesen nehéz terep, kocsmai tervezés, hajnali fagy, szervezői "fűszerezés". Ez mondjuk előre látható volt. És az a sok, már-már elviselhetetlenül monoton menetelés is, amellyel - reményeim szerint - ismét sikerült megközelíteni az eddig túrák során kiszenvedett nagyjából 50 km-es átlagot.

   Az igazat megvallva sokat hezitáltam a részvételen, mert nagyjából kétheti erőteljes vitaminkúra után is sikerült levinnem 60-65%-ra az egészségi állapotomat, és két nap alatt kellett ezt a silány értéket jóval feljebb tornáznom, hogy megfelelően hasznára lehessek a csapatnak. Jól döntöttem, hogy nem mondtam vissza, elvégre a tavaszi túrát is ki kellett hagynom, és erre a mostanira mindenképpen menni szerettem volna. Így elkönyveltem magamban, hogy némi teát, vitamint, köptetőt meg persze nem kevés pihenést és egy mérnöki módszerek zh-t kell beáldozom az ügy érdekében.

   A kiutazás számomra nagyon fárasztó volt. Eleve álmosan ültünk a túlfűtött buszban kb. két órát. Persze ezzel is eltelt valamicske az sötétségből és a hidegből. Mert tényleg hideg volt, és nemcsak jégdarabok úszkáltak a vizemben, ahogy K említette, hanem keményen ráfagyott az üveg felsőbb részére az amúgy is mindvégig ihatatlanul hideg folyadék.

   Az Alsó-Látó-hegyre való feljutás tetszett a legjobban. Lefordultunk a kényelmes aszfaltútról, hogy felfelé induljunk egy völgyben, előkészítve a csúcstámadást. Út nem vezetett fel. Mikor rájöttünk, hogy igazából nem is közelíti meg jobban a keresett magaslatot, egy határozott "Balra át!"-tal toronyiránt nekiindultunk. Az első komolyabb izzadás volt ez, de pár perc alatt bemelegedve, valami husángdarabbal a kezemben rövid idő alatt felértünk a sziklák, bokrok társaságában telepített terepponthoz. Sápadt holdfény, Joker (Jack Nicholson) ott táncolt az ördöggel, mi meg lihegve, bónusszal a kezünkben lestük a megvilágított táj fekete sziluettjét. Talán egyszer megfogadjuk Dgy tanácsát, és nappal is elnézünk arrafelé.

   A tervünk jó volt. Valószínűleg ennyire kidolgozottra még sosem sikeredett. Tisztában voltunk vele, hogy mit szeretnénk teljesíteni, és emellé mellékesen körvonalazódtak azok a lehetőségek, amelyeket később igyekeztünk továbbfejleszteni. Mindössze két db terepponton múlt, hogy ez nem sikerült. Két db tereppont = kb. 120 pont. Pedig nem sokon múlt, de egyszerűen nem találtuk őket, és mire rájöttünk a hibánkra, már nem volt idő visszamenni vagy tovább keresni. Épp a kéknek azon a szakaszán voltunk, ami a Gerecse oldalában futott, nem messze az egyházi üdülőtől. Még egy IFA is arra tévedt: lassan, de biztosan rótta a nálánál nagyjából fél méterrel szélesebb utat. Kék jelzésen kék IFÁ-val!

   K-nak valóban beígértük a fenyítést, hiszen minden zokszó nélkül felkalauzolt volna bennünket a Nagy-Teke-hegyre, amely már a második tévedése volt ugyanazzal a terepponttal kapcsolatban. Nehezen lehetett meggyőzni. Egy darabig fel sem merült, hogy téved, csak miután már harmadszor kellett volna zsinórban hegyet mászni (a korábbi kettő helyes volt!), ráadásul ez az előzőeknél is nagyobbra nőtt, így vetettünk még egy pillantást a térképre. A kételkedők csoportja pedig egyre gyarapodott, így végül - remek érzékkel - máshol kerestünk boldogulást. Mikor nappal újra elmentünk a hegy mellett, mindannyian borzongva tekintettünk arra a szörnyre.

   Mindent összevetve a túra jó volt, sokkal kevésbé bizonyult fárasztónak, mint amire az eddigi tapasztalataim alapján számítottam. Jó, a talpfájás persze megvan, a vádli, az egész láb alaposan rámegy egy ilyenre, de ez ezzel jár. A két kihagyott pontot sajnálom, meg azt, hogy már megint rohannunk kellett az utolsó pár kilométeren. Ja és persze, hogy a Gerecse-tetőn annyira konkrét halálfélelmem volt a 25 méteres, rezgő betontorony tetején. A csapat remekül működött, ezt a versenyt máshogy nem is érdemes vállalni. Egyedül félelmetes és unalmas, kettesben könnyen lehet vádaskodni. Igazából nem hiába ajánlatos három főtől nevezni. De több szem többet is lát. Amibe négyen belefutnának, azt az ötödik lehet, hogy kiszúrja. Eddig voltam már három, négy és ötfős csapattal. És bár továbbra is tartom, hogy a Helembai-hegység tetszett a legjobban, roppant hasznos volt ez a kis kvintett. Kevesebb teher van az emberen, és nem baj, ha ez néha csak a látszat (hiszen több az elvárás is magunkkal szemben), akkor is hatalmas pozitívum. Egy ilyen versenyen pedig roppant fontos a pozitív gondolkodás!

R  

A harmincadik túlélőversenyt nagyon vártam már! Ezúttal is előneveztünk, és tapasztalt csapattal vártuk a verseny közeledtét. Igaz, hogy hatodik versenyünkön hatodik összetételben, de most újonc nélkül, immár veteránokkal a csapatban! (El is gondolkoztam azon, hogy ennél gonoszabb időpontot ki sem lehetett volna találni annak idején, mint a november és május közepe. Minden diák ilyenkor hajrázik a félévi ZH-k előtt, szakdolgozatot ad le– nekem már másodszor sikerült ebbe belefutni –, de még a hosszú hétvégék is rendre elkerülik a verseny kijelölt időpontját. Gondolom ez az egész nem véletlen, hogy nézne ki egy jól kipihent társaság, akik esetleg még visszafele sem alszanak el a vonaton…)

Újra igazán nagy ötleteket reméltem a szervezőktől. Nem is kellett csalódnom, mikor a versenyt megelőző héten képek sokaságával leptek meg bennünket. Sokféle tipp volt csapaton belül, de engem már akkor a Gerecsére emlékeztetett néhány kép. Biztosra ekkor még nem mehettünk. Nem úgy a verseny előtti este, amikor minden képzeletet felülmúló kiszivárogtatás keretében megkaptuk a kishalál versenyfüzetét. Az eredmény nem maradt el, K (a párom, nem a csapattárs nővérem) néhány tereppontról biztosan tudta a valós földrajzi helyét. 99,9%-ban biztosra mondtuk, hogy a Gerecse lesz a terep. Ráadásul elég jól behatároltuk a 2, 3 és 30. tereppont ismeretével.

Másnap (4 óra alvást követően) a versenyfüzet kinyomtatása és néhány Gerecse térkép fénymásolása után megtartottam a pénteki óráimat, majd egy finom ebédet követően elindultam K-hoz, hogy aludjak kicsit. Egy órát tudtam nagyon mélyen és pihentetően aludni, majd felriadtam, számok és stafétuszhelyek jártak a fejemben. Előzetesen azt az ötletet javasoltam, hogy minden csapattag tanuljon meg 27-28 tereppontleírást, így elkerülhetjük a tereppontokon való áthaladást. Segített is néhol, de sajnos nem volt tökéletes…

L ötlete volt a legjobb húzás az otthon elvégezhető munkafolyamatok közül! Előrelátóan a rokonságot kombinációként értelmezve létrehozta a csoportokat, melyek nagy segítségünkre voltak az útvonal tervezése és teljesítményünk versenyt követő kiértékelése során.

K-val elindultunk nem sokkal 17 óra előtt, majd egy pihentetőnek nem nevezhető busz+villamos kombó után megérkeztünk a szokásos Földgömb melletti széksorhoz. R-ről az a hír érkezik, hogy kimaradt egy busz, így késve érkezik Székesfehérvárról. Szerencsére egy hívás után máris megnyugszunk, már a közelben van. Regisztráció a szokott rendben, csúszás mint mindig, de most nem az első helyek jutottak nekünk. Mindegy is, tudjuk hova megyünk!

A leszállást követően borzasztó hideg nem vetít előre sok jót, még vagy tíz óra hátra van az éjszakából. Nézzük a térképet, bonyolult az biztos, csapatok indulnak, mi egy kicsit lassabban, de hiába javaslom az ellenkező irányt (belátom az éttermi részt eléggé nehézzé tette volna, de BONUS akadt volna kárpótolni elég) 49-es pont felé, végül Tardos és egy meleg hely mellett döntünk. Fontos, hogy végre tervezetten tudunk majd haladni és jó másfél órát nem fagyoskodunk. Sőt pofátlanul még a másik asztalnál kedélyesen vacsorázó terepmestereket is megzavarom, hogy 5 ponttal jutalmazzák az üres versenyfüzet ellenőrzését.

Szépen haladtunk éjszaka is, a fényviszonyok szinte a fejlámpa nélküli túrázást is lehetővé tették. Óriási élmény volt a 84-es és 23-as tereppontokon BONUS-t találni, szóltam is L-nek, hogy most végre szűk lesz a zseb, amibe gyűjteni szokta! Még sötétben megmásszuk az egyik kötelező pontot, majd tervbe veszünk egy kisebb kört a Nagy-Teke-hegy körül, csak a kombinációk miatt, de az újabb három BONUS és az értük járó 24 pont sem jött rosszul. Csapatrekordot állítottunk fel az öt BONUS-szal, ezek közül a legemlékezetesebb nekem a 23-as pontnál megszerzett marad, ahol végre találkozhattunk a Sárkányevő Schrödinger csapattal is.

Gyönyörű és hihetetlen, ahogy egyik pillanatról a másikra világos lesz egy erdőben, mindenkinek javaslom egyszer kipróbálni. A hidegről már írtak a többiek, kiegészítésként a fényképezőm elemeinek megfagyását említeném, melyeket tudatos melegítés hatására új életre leheltem még később. A Bikolpuszta melletti temetőnél (Vizer Ede segítségét a terep meghatározásához nagyon köszönjük!) már nagyon érezzük, hogy pihenni kellene, erre az 50-es tereppontot jelöljük ki. A tópart és a délelőtt 10 óra ideálissá teszi a reggelit és a 30 perc pihenőt.

Ezt követően fokozzuk a tempót, különösen akkor, mikor megtudjuk, hogy Héregről a számunkra ideális busz 16:37-kor elmegy! A Gerecse oldalában többet is tévesztünk, ezek közül személy szerint engem a 103-as pont dühít a legjobban, amit konkrétan meg is néztem, de nem a megfelelő terepponti leírást követve. Végül így is megvan a szuperkombináció, de kis szerencsével meglehetett volna az R által említett plusz. Számításaim szerint legalább öt tereppont eléréséhez nem kellett volna mást tenni, mint kicsit jobban figyelni és maximum 50-100 métert letérni utunkról.

Hazafelé Dorogon még egy kis pihegés a vasútállomáshoz közeli kocsmában, ahol elkezdjük a kombinációk sorba rendezését és a versenynapló pontos kitöltését az első oldalon. A vonat pontosan jön az út pedig nem marad kihasználatlanul: átöltözés és maradékok elfogyasztása, kivéve persze a teát, mely jéghideg még mindig, vagy 1 litert viszek haza…Tóth Kocsma, még erőltetem a kombinációk elnevezését, mindenki menne már, de ráveszem őket, végül talán 1-2 ebből is összejön, ki tudja mire lesz jó ez a néhány pluszpont.

Ismert terepre érkeztünk, 25 pontot érintettünk, BONUS-rekordot állítottunk fel, mentünk 45 kilométert, szuperkombinációt teljesítettünk és nem utolsó sorban gyönyörű helyeken voltunk. Megérte! A 29. túlélőverseny terepének utólagos bejárása sem volt felesleges, itt is megfordulunk még…

Cs

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.