42. túlélőverseny

A szervezés szokás szerint haladt a maga menetében. Minden lehetséges túratársat figyelembe véve összesen négy fővel számolhattunk komolyabban. Ismét a nevezők között köszönthettük O-t, aki hazatért németországi tanulmányaiból és rögtön jelezte, hogy számára kihagyhatatlan a 42. verseny. Á egyetemi tanulmányait megkezdve, élvezve a bölcsészek "megfeszített" szorgalmi időszakát szintén csatlakozott. Z sajnos (de teljesen érthető módon) kénytelen volt távol maradni, mivel az egyetemi gólyabálból - jó esetben - csak egy van egy ember életében, míg bármilyen furcsa is kimondani a túlélőverseny bizony félévente újra átélhető! Jómagam, azaz Cs ismét a csapattal tarthattam, alig két héttel azt követően, hogy az iskolában teltházas előadást tartottam a túlélőversenyekről. 

A mostani versenyre eljutottunk odáig, hogy úgy vártuk az indulást, hogy minden ismert magyarországi túrahely térképe fellelhető volt nálunk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden tájegység cartographia térképe, illetve a legtöbb digitálisan is, valamint túra GPS is a segítségünkre lehetett. Mondjuk nem kockáztattunk nagyot a felesleges súlyok cipelésével, mert az előző versenyen bevezetett "tiszta ruha marad a buszban" szabálynak köszönhetően az összes felesleges térképet ki tudtuk volna pakolni. Hát feleslegből volt bőven, ugyanis az M6-os autópályáról váratlanul letértünk (így egy újabb Mecsek vagy Villányi-hegység, esetleg egy Szekszárdi-dombság kihúzásra került) és átkeltünk a Dunán. Ha emlékeim nem csalnak az 53-as úton haladtunk és a Kiskunsági Nemzeti Park táblája már akkor fel-feltűnt. Mondanom sem kell, hogy ilyen térképünk nem volt, nem is tudom, hogy létezik-e papíralapon... Az ember mindig megörül, ha egy-egy ismerős helyszínre ér, akár a túlélőverseny terepére tartó autóbusszal is, de az akasztói Stadler-stadion nem váltott ki különösebb lelkesedést, hasonlóan az sem, amikor Kiskőröst és Soltvadkertet érintve eljutottunk Tázlárig, ahonnan Harka felé közeledtünk az 5405. számú úton. Amikor a GPS kijelzőjén "ismeretlen út" felirat jelent meg, tudtuk, hogy közel járunk a célhoz, akarom mondani a verseny igazi kezdetéhez!

Pár perc múlva minket is kiraktak a busz kényelmes melegéből. Már a térképek megpillantásakor tudtuk, itt nem lesz könnyű dolgunk, ugyanis galaxisokra volt osztva a terep. Minden busz ugyanazon az úton rakta ki a csapatokat, amit gyorsan észrevettünk, mert mindenhol csapatok szaladgáltak, leginkább össze-vissza. Mi is nehezen vettük észre, hogy a kidobás helye egy óriás "csillag" felrobbanásával volt jelölve. Pillanatok alatt beöltöztünk, majd azonnal megtapasztalhattuk, hogy milyen is egy túra az Alföldön. R egykori szavai csengtek a fülemben, aki várta a hegycsúcsok nélküli versenyt. Hegyek itt nem voltak, de a verseny így sem volt könnyű, a terep sem. A homokos talaj így is nehezen volt járható, pedig nem volt nagy eső a verseny előtt. Amerre csak elláttunk, mindenhol fenyveseket figyelhettünk meg, amire azért nem számítottunk, még a buszból kiszállva sem. A túra során ezúttal tankolással lehetett plusz életerőt szerezni, a helyhez stílusosan illeszkedve a kutaknál, amiből volt mindenféle: kőolaj, földgáz... Ezzel nem is lett volna probléma, ha tudtuk volna, merre induljunk.

Hajnaltájt, amikor már hosszasan kerestünk kanapét, olajkutat vagy egyáltalán egy tereppontot sikerült egy nagyhalálos csapattal eszmét cserélni és ennek köszönhetően eljutottunk egy olyan tereppontig, ami elegendő üzemanyaggal látott el minket a következő órákra. Ezt követően érintettünk pár tereppontot, köztük olyan elhagyott tanyákat is felkerestünk, amelyek kiszivárogtatott fotóit egyből felismertük. Éhesek is lettünk, a hó is szállingózott (időnként eső is esett), így a legjobbkor értünk egy szebb napokat is megélt iskola udvarába, ahol egy Trabantot is felvonultató, félig zárt garázsba húzódtunk be. Nem tudtam felidézni, pihentünk-e valaha ilyen különleges helyen, ráadásként fedett, a külső hőmérsékletnél 1-2 fokkal melegebb körülmények között.

A pirkadathoz közeledve érintettünk néhány újabb pontot, lakott tanyákat is megközelítve, figyelve saját testi épségünkre is, mert helyenként csúnyán megugattak minket a házak őrzői. Egy gázvezetéket jelző sárga csőcsonknál stafétuszt ugyan nem, de terepmestert találtunk, így ez a pontszám is jóváíródott galaktikus egyenlegünkön. Arról nem is beszélve, hogy a terep egyik leglátogatottabb pontja lehetett ez ebben az időben, így komoly tömeg alakult ki, sőt a verseny szabályairól is kérdeztük a terepmestereket, ekkor először!

A hajnalhasadás nagyon jól jött, több pontot is szépen sikerült azonosítani, köztük néhány egészen szépet is. Nagy kedvencem, amikor az erdőben kellett "direktezve" eljutnunk egy csúcskőig. Sorra érkeztek a tereppontok, egyik kút a másik után, köztük néhány gigantikus, amelyek mellett este 20 méterre elsétáltunk. Az egyetlen (túlélőversenyünk számára főút) aszfaltos úton is sokat gyalogoltunk, mert a hószállingózás gyenge esőbe váltott. Kerestünk a dombok között kisebb kutakat, de az erdei határkaró sem volt éppen egyszerű. Emlékeink szerint valahol itt hagyhattuk el az F zónát, miután persze elraktároztunk minden korábbi pontot. A reggelire egy foteles magaslesben került sor, nem viccelek egy teljes fotel - egészen kiváló állapotban - ott volt a les tetején. Ez nem is volt rossz, mivel tereppontot is jelentett és stratégiai tervezés lehetőségét is egyben, ráadásul fedél alatt, meg kell becsülni az ilyesmit egy túlélőversenyen. Mivel a verseny elején kaptunk borítékokat, hogy újabb térképeket szerezzünk, de csak egyetlen helyes boríték kinyitásával, így kénytelenek voltunk a sajátpontunk felé venni az irányt, ami garantálhatta a biztosan sikeres nyitást. Az új zónában persze egy csomó tereppont mellett is elmentünk, olyanoknál is voltunk, ahol a stafétuszt is láttuk, de mivel ide hivatalosan nem léptünk be, szabályosan nem tudtuk volna érinteni őket. (Örök problémám a túlélőversenyek ilyen mértékű bonyolítása, hiszen éppen elég nehéz egy ekkora terepen a sokszor száznál is több tereppont körül kiválasztani azt a néhány tucatot, amit talán el tudunk érni. Demoralizáló, amikor tudod, hogy hol a tereppont, ott is vagy; mégsem ér számodra semmit!)

A kisebb-nagyobb dombok közül az egyik végül csak a miénk volt, így a hosszas keresgélés után sikerült végre megtalálni a mi csúcsunkat. A helyes válasz itt különösen fontos volt, mert ez alapján lehetett új borítékot nyitni, mi a B borítékot nyithattuk és ezzel új galaxisok térképe lett a jutalmunk. Ezt igyekeztünk gyorsan ki is használni, amire szükségünk is volt, mert az idő szorított bennünket. A terepmestereknél érdeklődtünk, hogyan is lehet a galaxisok között vándorolni, ahol megerősítették azt az elképzelésünket, hogy nem feltétlenül a kapcsolódási pontoknál kell átlépni az új galaxisba. Így indultunk keresztül a tanyavilágon, aztán újragondoltuk mindezt, mert a házőrzők egy kicsit félelmetessé tették ezt az utat, így kimentünk inkább a főútra. A kanyarban érintettük a romházat, ahol a terepponti válasz is nagy nehézséget okozott, köszönet, hogy a medence legalább üres volt. A szemközti táblás tereppont könnyű pont volt, csak nem nekünk, mert itt tudatosult bennünk az, hogy lassan kifogy az üzemanyagunk. Elkezdtünk futni, amit egy gyors stafétuszcsere miatt szakítottunk csak meg. Ezután már csak a csodában bízhattunk, hogy odaérünk a legközelebbi tankolási lehetőséghez, stoppolni is elkezdtünk kétségbeesésünkben. Megállt mellettünk egy erdész, aki segíteni nem segített, de legalább feltartott minket cserébe. Nem sokkal később egy olajipari szakmunkás viszont felvett bennünket, így szinte az utolsó pillanatban, de sikeresen odaértünk a Dallas nevű kúthoz. Ez volt a legimpozánsabb az összes közül, örültünk, hogy versenyben maradtunk. Tudtuk, hogy innen már nem lesz gond. Hálás köszönet az ismeretlen segítőknek!

Szépen sorban érintettük a tereppontokat, ami világosban kifejezetten könnyű volt, újra találkoztunk terepmesterrel, majd az elhagyott tanyákon keresztül elindultunk a Harkai-tó felé, ami a végcélunk is volt egyben. Á nagyon sokat szenvedett a lábával, időnként le is maradt. Haladni akartunk, ha másnem azért is, hogy elérjünk egy korábbi buszt, ami nagyon motiváló volt, főleg, miután újra besötétedett. Egy tereppont a tó előtt még megvolt, de a tóban már nem akartunk fürdeni, ott már újra fejlámpát kellett húznunk. Az emlékhelyen már láttuk a többi csapatot is, újra tömegek haladtak egy irányba. Az utolsó tereppont már csak a csapatok érkezését rendezte sorba. A beérkezés után most nem maradtunk kajálni, így korábban tudtunk hazafelé indulni. Elégedetten és hullafáradtan várjuk a dörgedelmek után a verseny végeredményét is!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.