44. túlélőverseny

A 2018-as év második versenyére ugyanabban az összetételben neveztünk, mint a 39. túlélőversenyre. Korábban hasonlóra volt már példa, de most nemcsak a nevezés, hanem a versenyen való indulás is korábban már kipróbált összetételben valósult meg. Ez a gyakorlatban most sem volt egyszerű, mert próbáltunk másokat is bevonni, így az előnevezésről is lecsúsztunk, sőt végül a nevezés is kérdőjelessé vált. O és Cs az elmúlt időszakban a Sepsiszentgyörgyi Szájsebész Asszisztensek csapatának igazi tengelyévé vált.

A versenyt megelőző időszak nem volt teljesen ideális. O munkahelyváltása éppen aktuálissá vált, ami Győrbe költözéssel kiegészülve tette kihívássá már a versenyre történő megérkezést is. Cs esetében egy elhúzódó betegség, amiből a köhögés a verseny alatt is megmaradt, valamint nagyobb lánya frissen kialakult betegsége okozott nehézséget. 

A verseny előtt leadtuk szokásos tippünket, ami a Bakony volt ezen a versenyen (is). A buszon elkezdtük olvasni a versenyre vonatkozó aktuális szabályokat, ami gyorsan nyilvánvalóvá tette, hogy a tereppontok érintése csak bizonyos idősávban lehetséges. Nem lehetett más csapatokkal együtt érinteni a tereppontokat, de az egymást követő pontok is csak akkor számítottak, ha a percmutató a megfelelő 6 perces idősávban tartózkodott. Persze ez ekkor még nem tűnt teljesíthetetlen feladatnak.

 A 8-as úton haladtunk Veszprém felé, amikor egy hirtelen kanyart és egy gyors fékezést követően megálltunk. Úgy számoltuk, hogy a buszok mind együtt álltak meg. Sóly településéről nem sokat hallottunk korábban, Szent István és Koppány ütközete kapcsán csak az jutott eszünkbe, nehogy utóbbi sorsára jussunk.

A főút túloldalán észrevettünk egy benzinkutat, gyorsan megpróbáltuk megszállni, mivel a rendkívüli hideg miatt a térképezéshez védett helyet szerettünk volna magunknak. A tereppontok jelentős részét ráadásként ki is kellett szerkeszteni egy sok darabból álló térképgyűjtemény segítségével. Ez eleve sem ígérkezett könnyű feladatnak, de a különböző oldalakon elhelyezett lapok szinte lehetetlenné tették a térképi szerkesztést. A benzinkutat viszont nem tudtuk megközelíteni, mivel az éjszakai sötétben nem találtuk meg a megfelelő felüljárót.

Így visszafordultunk, újra elhaladtunk egy csomó árokparton térképező csapat mellett, talán még a buszok is megvoltak hiánytalanul. Egyetlen célunk egy fedett/zárt térképező helyszín felkutatása volt. Szerencsénkre nem kellett sokat keresnünk, mert egy fedett, három oldalról zárt fa buszmegálló várt minket a templom magasságában. Letelepedtünk és munkához láttunk, amiben segítségünkre volt a közvilágítás és az otthonról hozott LED lámpa is. Nem volt könnyű a mínusz két-három fokban olvasgatni, számolgatni, de muszáj volt előkészíteni a versenyünk tervezett nyomvonalát. Egy-két órát eldolgozgattunk, ami néhány mellettünk elhaladó csapatnak nagyon tetszett, tény, hogy szépen belaktuk a megálló épületét.

 O egy litéri ismerősét is felhívta, hogy környékbeli kocsmákról érdeklődjön. Bíztunk abban, hogy a beszélgetés során esetleg eljutunk egy olyan pontig, hogy magukhoz is meghívnak, mert bármilyen előszoba, garázs, stb. komoly segítség lett volna a hideg elleni küzdelemben. A buszmegálló kéznél volt, több falu felé még közlekedett busz az éjszaka ezen szakaszán. Ekkor már éreztem, hogy a gerecsei hidegrekordunk ezen az éjszakán meg fog dőlni. A tereppontok keresését pedig nem akartuk megkezdeni, mert nem lehettünk biztosak abban, hogy a biztosan azonosítható tereppontok a környéken pozitív vagy negatív irányban befolyásolják a pontszámunk alakulását.

Így aztán nem tehettünk mást, elindultunk. Nem telt sok időbe, mire újra tetőt tudhattunk a fejünk fölött. Szerencsénkre befogadtak minket egy meleg szobába, így a hajnalig tartó térképezést a lehető legideálisabb körülmények között folytathattuk. Azt persze tudtuk, hogy a versenyen szinte teljesen esélytelenné váltunk a túlélésre, de az egészségünkre és a terepen történő sikeres navigációra koncentrálva - teljes egyetértésben - még aludtunk is egyet a sötétség időszakában.

A napsütésesnek csak némi túlzással nevezhető kora reggeli órákban sikerült megfogalmaznunk, hogy mit is szeretnénk elérni ezen a versenyen. Úgy számoltuk, hogy a cél délnyugati elhelyezkedése miatt, nekünk északkeleten lenne szerencsés elkezdenünk a tereppontok felkeresését. Egy kedves autósnak köszönhetően szinte pontosan teljesült is a tervünk, éppen Berhidára tartva elvitt minket a terep keleti végébe.

Tudtuk, hogy ezzel nincsenek megoldva a problémáink, de a fagyási sérüléseket legalább elkerültük. Némi bolyongás után eljutottunk az első tereppontunkig (05:06), ahol 2-3 csapat is ugyanazért volt ott, mint mi. A baj ezen a versenyen csak annyi volt, hogy a csapatoknak tiltott volt egyszerre (pl.: 3 percen belül) érinteni a tereppontokat. Az applikáció miatt esélye sem volt a tér-idő kontinuum átlépésének, így a csapatok versenyeztek a sziklaormon a stafétusz eléréséért. Mi már nem siettünk, inkább gyönyörködtünk a kilátásban; vasúti sínpár, nyolcas főút, távoli települések, hiába az épített környezet is lehet lenyűgöző... Érdekes volt mindezt látni és így abban is megbizonyosodtunk, hogy lehet versenyt szervezni olyan területre is, ahol nincsenek hegyek, erdők. A Kiskunságban csak hasonló érzésünk volt, jellemzően fák között teljesítettük azt a túrát.

Gyorsan újrafogalmaztuk magunkban a korábbi megállapítást, amikor az oromról lefelé ereszkedtünk. Az is kiderült számunkra, hogy nem mi leszünk az egyetlen verseny ezen a szombaton a térségben, hiszen minden lehetséges elágazásnál ott virított a futóverseny táblája és szalagozása. A térképünk nem adott meg túl sok pontot, így vagy ki kellett szerkesztenie a csapatoknak, vagy hozzánk hasonlóan csupán néhány pontban lehettek biztosak. Ilyenkor bekapcsol az emberben a túlélőversenyek teljesítéséhez szükséges túlélőösztön, és mindenhol tereppontot vél felfedezni. Olyan helyeken is ahol nincs tereppont, de olyanokon is, ahol van, csak azonosítani lehetetlen (legalábbis számunkra). Ugyanakkor néha mellénk szegődik a szerencse, ahogy most a 07:29-es tereppontnál. Ott ugyanis nemcsak a stafétuszt találtuk meg, hanem BONUS is került hozzánk. Ez nagy meglepetés volt, de nagy erőt is adott a vasúti töltés oldalában történő továbbhaladáshoz. A következő pontnál is szerencsénk volt. Előbb találtuk meg a stafétuszt, minthogy tudtuk volna, melyik ponton is vagyunk. A 21:26-os pont a terep igazi sarka volt. Több vonat ment el mellettünk itt, míg csapat egy sem - úgy tűnik - nagyon kiesett a főbb útvonalakhoz képest. Reggelizni pedig már úgy ültünk le, hogy a BONUS-t is kihalásztuk az óriási betoncsőből. Az volt a benyomásunk, hogy a korábban megtett szakaszon legalább fél tucat tereppont mellett haladtunk el, természetesen érvényes érintés nélkül.

Keringtünk kicsit a környező dombok között, de pontot nem tudtunk azonosítani, így a csapatok által megszállt belső területek felé vettük az irányt. A terep jelentős része jól belátható volt, ezért hiába nem volt egyértelmű a tereppontok helye, arról mégis pontos képet kaptunk, hogy hol lesz érdemes lapozgatni a túrafüzetet, mert minen stafétuszt rejtő dombtetőn tömegek voltak fent. Egy pillanatig az is felmerült bennünk, hogy túlélhetjük ezt a versenyt is, ahogy minden korábbi ősszel. Egymás melletti dombokon gyorsan és könnyen teljesítettünk tereppontokat, de gyorsan visszazuhantunk a realitás talajára, amikor DGY felhívott minket.

Maga a telefonhívás persze pozitív volt, rossz híreket SMS-ben szoktak megosztani a terepmesterek. Csak délelőtt 10 órára számunkra már nem jelentett semmi reményt, hogy kinyithattuk az újabb pontok leírását tartalmazó borítékot, vagy az, hogy minden tereppont pozitív értékű, a perceltolás figyelmen kívül helyezése pedig újra figyelmeztetett minket arra, hogy egyetlen árva pontunk sincs. Értelmet nyert az Apollo terepponti név, amely igencsak látványos volt. Messziről is jól láthatóan magasodott a terep fölé a jól karbantartottnak semmiképpen sem nevezhető vasbeton szerkezet.

A déli órákban már tereppontok sem nagyon kerültek az utunkba. Találkoztunk még egyszer egy nagyobb futócsapattal, kerestünk néhány tereppontot feleslegesen, sőt az a szégyen is megesett velünk, hogy a megtalált stafétusz ellenére sem tudtuk azonosítani a megfelelő tereppontot. Egy nagyot pihentünk is a valószerűtlenül meleg, őszi napsütésben. A verseny sikeres teljesítésére szemernyi esélyünk sem lévén a lehető leggyorsabb befutó mellett döntöttünk. A domboldalban lapuló évszázados pincék egyik utolsó hírmondóját még felkerestük egy stafétuszcserére, majd a vilonyai befutó felé vettük az irányt.

A befutó, ami egy nagyon kedves kis helyi vendéglátóhelyen volt kijelölve ezúttal tereppont is volt. Ezzel nem is lett volna semmi gond, ha a beérkezésre kijelölt időintervallum egy órával korábban kezdődik. A verseny menete, a feladat nehézsége sok középhalálos csapatot teljesen elkedvetlenített - hozzánk hasonlóan. Sokan vártunk a cél nyitásának pillanatában, a tömeg pedig tovább növekedett. Már az sem zavart bennünket, hogy lecsúsztunk a BONUS-ról, csak fel akartunk szállni végre a hazafelé tartó buszra. Óriási volt a tömeg, nagyon kevés volt a hely, így egy hidegebb őszi befutóra teljesen alkalmatlan volt a kocsma. Sőt a buszok is zavarbaejtően lassan álltak csak csatasorba. Hiába szálltunk fel elsőként, legalább egy órát vártunk az indulásig. Kitöltöttük a versenyhez kapcsolódó elégedettségi kérdőívet és végre nyugodtan aludhattunk kicsit. Rémálomként térhet majd vissza ennek a két napnak az emléke.

Talán lett volna esélyünk a pontszerzésre, ha minden tereppont előre ismert és nem azzal kell a túrázás helyett az időnket töltenünk, hogy pontokat próbálunk kiszerkeszteni egy általunk összeragasztott kétes pontosságú térképen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.