35. túlélőverseny

Csapatunk a régi hagyományokat követve ismét új összetételben vágott neki a versenynek. Most csak olyanok nevezése merült fel, akik már együtt voltak korábban is a túlélőversenyek valamelyikén. Végül három fővel neveztünk K és L, valamint jómagam (Cs). Ez a csapat történetének tizenegyedik versenye, de most is új összetételben! Ez a mi formánk...

Az indulás nem mondható igazán szokásosnak, mert 2009 óta még nem volt olyan, hogy országos eső és kellemetlen szél kísérte volna bármelyik túránkat. A csapat orvosai a pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető munkájukból érkeztek, de az iskolai program is szerencsétlenül alakult, mert Tállyán voltam három napig az osztályommal, így az igazán nyugodt alvás már nekem is nagyon hiányzott.

Az eső megkímélt bennünket a beszálláskor, bár helyet nehezen kaptunk a buszon. Egy újonc csapattal beszélgettünk, szórakoztunk kicsit másokon, akik a Börzsöny, később a Vértes, majd a Bakony térképeit nézegették - még Nagyvázsony után is... Székesfehérvártól viszont óriási eső kísért minket, ami nem is akart lankadni, úgy informáltak minket, hogy órákig eltart még. Ez bizony aggodalommal töltött el minket, ráadásul táskáink a busz aljában voltak, így esőkabátot sem tudtunk felvenni, nem mintha számított volna, bár Szentantalfa egy kilométerre volt, a szakadó esőben csurom vizesen értünk be a faluba. Itt más csapatok (a szerencsések, akiket itt raktak ki) már elfoglalták a jó helyet a kocsmában. Kényelmesen üldögéltek, mi meg továbbálltunk egy pizzériába, ahol nagy tér és meleg fogadott bennünket. A meleg tea vagy pálinka és a mindenki kedvencének számító szalámis pizza jót tett a közérzetünknek és a munkát is segítette. Kicsit sikerült megszáradni is, de közben folyamatosan agyaltunk a térképeken. Rá is jöttünk, hogy melyik falvak állhatnak a térképeken, néhány pontot beazonosítottunk, majd a kombinációkat akartuk kitalálni. Meghatároztunk egy ideális útvonalat és éjfél magasságában nekiindultunk a Balaton-felvidéknek. Közben K otthonról megnyugtatott, hogy az eső elhaladt felettünk és már nem is jön újabb hullám. Ezután már csak az óriási pocsolyák okoztak nehézséget, a bakancsok nem is állták a sarat (vizet), de a kamásli a lábszárunkat megóvta a beázástól! 

Indulás után meggyőződtünk róla, hogy jól működik a GPS és gyönyörködtünk az éjszakai Balatonban (igaz, hogy nem sokat láttunk belőle, de szépen kirajzolódott a partvonal a világítás miatt). Első tereppontunk a Szent Balázs templomrom volt, ahol mindent rendben megtaláltunk, persze BONUS-nak ilyenkor már nyoma sem volt. Majd némi vakmerőséggel megpróbáltunk egy nem teljesen biztos tereppont megszerzését egy időszakos tónál. Ezen a versenyen néhány terepponton adott sikeres válasz meghatározta más, nagyobb  körben elhelyezkedő tereppontok pontos leírását. Itt nem jártunk sikerrel. A Kinizsi Pálról elnevezett turistaúton találkoztunk két terepmesterrel, akik nem értették, hogy merre is akarunk menni, de nem bizonytalanodtunk el. (Éjfél sajnos már elmúlt, így ezzel a terepmesterek számunkra maximális pontját be is zsebeltük.) Útban a Herendi templomrom felé egy lest kerestünk volna, de elhagytuk a megfelelő utat, így kis kerülővel érintettük második tereppontunkat, ismét egy templomromot. Itt úgy döntöttünk, hogy éjszakai túrán nem bóklászunk mindenfele, irány a Kéktúrán tovább. A Szent György-hegyen (nem kell megijedni, itt is van egy) csak kerestük a 15-ös pontot, de a Halom-hegyen már nem volt nehéz megtalálni a Kossuth-kilátót. Nem volt túl gyors a tempónk és későn is indultunk, így már pirkadt, mire Mencshelyre értünk. Kocsma természetesen sehol (mondjuk mit vár az ember 4 órakor), de a buszmegálló állott levegője azért alkalmas egy kis energiabevitelre és az azonnali elalváshoz is. Itt érdeklődtünk, hogy busz merre megy, de sajnos csak Veszprém felé, ami nekünk nem kedvezett. 5 órakor már a piros jelzésen haladtunk egy útelágazás, tágabb értelemben a reggeli kávé felé. A "Narancs Stonehenge" nevű pont annyira kiszámíthatatlan volt a korábban felkeresőknek, hogy L BONUS-t is talált. Innen a Hamuházi-forrás, majd a kissé nehezen fellelhető (és a térképen is kissé odébb jelzett) Csöpögő-forrás következett. Mielőtt beértünk volna Balatoncsicsóra az Árokfői templomromot is felkerestük.

Szerencsére találtunk egy boltot és kocsmát, ahol a reggeli friss kifli, kávé, kóla és zoknicsere (vagy ezek közül valamelyik) mindenkit felfrissített. Kinéztük a folytatást Szentjakabfa és Óbudavár irányába, majd 9 órakor elindultunk. A 20-as pont áteresze gyorsan megkerült, de az "Európa tévedése" fedőnevű tereppontot sem kellett sokáig keresnünk. Hiába nagyon le tud pusztulni egy játszótér egy ilyen kis faluban, pláne, ha a falu szélére építik. Innen a kálváriára vezetett utunk, ahol K több természetfotót is csinált, majd begyűjtöttünk egy újabb tereppontot. Ilyen helyeken szoktam érezni, hogy milyen nagy dolog a túlélőverseny, mert ezt a területet a jelzett turistautak elkerülik, magától pedig egy kiránduló sem vág neki a hegyoldalnak, csak ilyenkor!

Óbudavár környékén egy fűzfacsoport és a Mosóház környéke újabb pontot jelentett, de itt fogyasztottuk el az ebédünket is, már majdnem dél volt. Innen fél óra sem volt, mire a 17-es buckát és a 48-as jelzőkövet is elhagytuk. Utána kicsit elkalandoztunk egy négytörzsű tölgyfa keresésekor, de nem akárkit találtunk meg cserébe: DGY baktatott az út szélén, mikor kijutottunk egy jelzett útra. Vele még stafétuszt is cseréltünk, együtt kerestük a 15-ös pontot, ami - némi meglepetésünkre - valakinek a telkén volt...

Innen rohantunk le Dörgicse irányába, mert tervünk továbbra is az volt, hogy a Hegyestűn fejezzük be a pontgyűjtést. Egy kőgúlát nagyon benéztünk ismét, legalább 10 percig kerestük a megfelelőt, mire K észrevette az út túloldalán. Innen már nagyon sietnünk kellett, így a stoppolás mellett döntöttünk. Egy helyi szőlősgazda 15 másodperc után felvett minket és egészen Dörgicséig vitt, spórolva nekünk 20 percet, ami később még sokat számított. Itt a térkép újraértelmezése után észrevettük, hogy nem feltétlenül szükséges egy újabb stop a 71-es útig, hanem a szőlőhegyen keresztül elérünk két jellegzetes fát, majd a zöld jelzésen közelítjük meg a vasútállomást.

A Gigantoid tereppont, valóban hatalmas élményt jelentett és egyben az utolsó pihenőt fél három körül. Ismét egy terepmesteri találkozás következett, majd egy jelzett fa a szőlő szélén. Újra megpróbáltuk felkeresni az időszakos tónál (most nappal) a tereppontot, de nem sikerült. Utána már-már rohanva haladtunk a cél felé, de azért érintettük a 64-es betonkövet, a 21-es határkarót - ahol már fél öt volt. Utolsóként - már teljesen lemerült GPS-szel - az 51-es pontot érintettük, ahonnan már lebegett a szemünk előtt a cél (Zánka-Köveskál). 
21 tereppont érintésével, 1 BONUS begyűjtésével és a terepmesteri ellenőrzéssel idén ismét a középmezőnybe várjuk magunkat!

Nem maradhat ki az idei versenyről szóló beszámolóból az sem, hogy mennyi állattal sikerült találkoznunk, rövidebb-hosszabb ideig. Korábbi versenyeken láttunk már igazi vadakat, (ebből a Balaton-felvidéken amúgy sincs túl sok) most főleg a kutyák voltak emlékezetesek. Egy nagy fekete kutya Balatoncsicsó előtt csatlakozott hozzánk, ahonnan a templomromig, végül egészen a kocsmáig követett. A faluban volt szerencséje összeverekedni egy háromlábú kutyával is. Ha ekkor nem lett volna még elegünk a kutyákból egy újabb csatlakozott hozzánk, majd egészen Óbudavárig jött is mellettünk. Ez utóbbi egy egész kecskenyájat felhergelt, majd mögénk futva védekezett. Különös jószág volt az biztos...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.