39. túlélőverseny

A Sepsiszentgyörgyi Szájsebész Asszisztensek csapata idén ismét egy régi hagyományt követett: nincs ugyanolyan összetételű csapat két versenyen. Soha nem jött össze kétszer ugyanaz a gárda, voltak kísérletek, de a 15. versenyünk a 15. csapatot jelentette. Úgy néz ki, utoljára! Csapatunk tagjai voltak szigorúan az első nevezést számítva: Zoli (8 verseny), András (1 verseny), Róbert (8 verseny), Csongor (15 verseny), Bogi (1 verseny), Laci (8 verseny), Kinga (8 verseny), Niki (1 verseny), László (5 verseny), Gáspár (1 verseny), Orsi (3 verseny) és Sára (1 verseny). Köszönettel tartozom mind a tizenegy csapattársamnak, aki családtagként vagy barátként elviselt a korábbi versenyek bármelyikén. Köszönöm nekik az élményeket, melyeket csak velük együtt élhettem át. Köszönöm és gratulálok annak a csapatnak, amely a 34. versenyt megnyerte és beírta magát a túlélőversenyek nagykönyvébe! 

A versenyre csupán ketten tudtuk szabaddá tenni magunkat. Voltak, akik jelezték, hogy fizikai állapotuk nem teszi lehetővé, volt aki a vasárnapi regenerációt tartotta kevésnek. Voltak, akik szívesen jöttek volna, de más fontosabbnak bizonyult, így O és én speciális terepmesteri engedéllyel vágtunk neki a versenynek. Kiderült, hogy kishalálos csapatként ezúttal nem a gyengébb kategóriát fogjuk képviselni, mert lesz törphalál kategória is, ami büszkeséggel töltött el bennünket. Ugyanakkor nagyhalált semmiképpen nem vállalhattunk volna (DGY legnagyobb bánatára), mert a vasárnapi keresztelő mindkettőnket közelről érintett.

A szokásos "rövid péntek" az órarendemnek köszönhetően tényleg rövid volt, így a déli ebédet követően bőven jutott idő alvásra és a térképek rendezgetésére is. Miközben rájöttem, hogy Mecsek térkép nem áll rendelkezésünkre. O szerencsére a munkahelyén tudott nyomtatni egy-két (általunk fontosnak gondolt) részletet, így viszonylag nyugodtan csomagolhattunk. Egy gyors penésztelenítést követően útnak is indultam. 

Időben érkeztünk, ami kellett is ezúttal, mert volt 0. tereppont, ami csak harminc percig volt teljesíthető. Ekkor vettük észre, hogy O csak egyetlen dolgot hagyott otthon: a fejlámpáját. Mivel nem lakik igazán messze, hazarohantunk és a kölcsöntáskát is szépen át tudta pakolni. Így teljes nyugalomban készülhettünk az ELTE Északi tömbjében a 39. túlélőversenyre. Itt találkoztam az emelt szintű érettségi során megismert intézményvezetővel és néhány veterán túlélővel, akiket csak ilyenkor lát együtt az ember. O közben töltötte a telefonját, ami később még jelentős volt a versenyünk szempontjából és jelentkezett Ultrabalatonos társaival, a Nárcisz Futókör tagjaival egy futóversenyre is.

A kishalálos csapatok egy buszba kerültek minden versenyek legfontosabb alakjával, Dgy-vel, aki ismét hozta formáját. Vidám és energikus volt, ami csak ilyenkor jellemző rá. A versenyre előzetesen is kiosztott futoshiki kitöltésének megismerése sokat segített, mert kaptunk hat nem kifejezetten egyszerű példányt, amit viszonylag normálisan és gyorsan (Pécsig a teljes úton dolgozva) megcsináltunk. Az egyik kitöltött rejtvény mintamegoldásává az általunk készített verzió vált, mert több csapat állította, hogy talált másik megoldást is. Szerencsére kiderült, hogy a szervezők jól dolgoztak és egyetlen helyes megoldása van minden feladatnak! Miután Pécsre értünk már sejtettük, hogy nem lesz jó vége a dolognak, mivel a Mecsek mégiscsak hiányosan lapul a táskánkban. O így kihasználva a pécsi wifi jelerősségét, letöltött egy Mecsek turistatérképet. Életben tartva esélyeinket a verseny teljesítésére!

A verseny természetesen soha nem indul egyszerűen. A térképek gyakran vannak torzítva, feldarabolva, sokszor szerkesztgetni is kell. A terepre való kidobás most sem lakott településen, hanem egy Kővágótöttös felé vezető apró út elágazásában történt. Így még a fényviszonyok sem voltak ideálisak! Most sem volt egyszerű a térkép. Apró pici négyzetek alapján kellett volna az adott tereppontokat (ezen a versenyen bányákat) azonosítani, ami térkép nélkül elég nehéz feladatnak tűnt. Minden csapat kapott 10 bányát, amelynek pontosan tudta a terepponti számát is, így viszonylag egyszerűen be lehetett lőni a felkeresendő pontokat, ha felismerhető volt valamelyik. Mi mindössze a Bodó-hegyre ismertünk rá, melynek 407 méteres csúcsa egyértelmű célként lebegett a szemünk előtt. A GPS viszonylag gyorsan megtalálta a szükséges műholdakat és a környéken mi voltunk az elsők, akik elindultak kiszemelt céljuk felé. Az idő kellemes volt. Aszfalton haladtunk, így beszélgetni is tudtunk a gyereknevelés és a külföldi tanulmányok témakörére összpontosítva. Időnként megálltunk, hogy itt biztos van tereppont (pl.: Bükkös-forrás), de nem tudtuk melyik tereppontot keressük, ezért a biztos felé haladtunk, elvileg nem volt 2 km sem odáig. Egy tisztáson (egész közel hozzánk) egy bagoly repült ki egy fenyőfából, nem kis riadalmat okozva csapatunkban. Amikor már azt hittük nem ijedhetünk meg jobban egy őz (vagy muflon, vagy vaddisznó) csapat hangjai kezdtek közeledni felénk. Jobb ötletünk nem volt, így nagy hangzavart csapva és egy nagyobbacska követ eldobva "űztük el" az állatokat. Itt megjegyeztük, hogy kétfős csapatként már vannak félelmetes részei egy túlélőtúrának. A célunk már nem volt messze, amikor szemből is fények közeledtére lettünk figyelmesek, ezért gyorsítottunk (hiszen biztosan nem állatok és a BONUS is elveszik, ha ők érnek oda hamarabb a csúcsra). Szerencsénk volt, alig 10 másodpercen múlt a BONUS megszerzése, ami az eddigi versenyeink legkisebb különbsége volt.

Innen már folyamatosan jöttek szemből is a csapatok, ami megnyugtatóan elűzte a vaddisznó/muflon/szarvas/őz hordák általi eltaposásunk gondolatát. Mivel jobb ötletünk nem volt, az Abaligeti-tó melletti pihenőhelyet céloztuk meg térképezésre. Utunk során egy tereppontot is sikerült érintenünk, amit egy jellegzetes fának és a mellette várakozó csapatnak ezúton is köszönünk. A tó partján néhány bogáron kívül nem sok mindennel találkoztunk, de néhány pislákoló lámpa és egy-két kényelmes asztal és pad nagyon jól jött a hajnali hidegben. Egészen barátságos útvonalat dolgoztunk ki és több kötelező pontot is előirányoztunk magunknak. Majd két órán keresztül próbálkoztunk ideális (és felismerhető) pontokat találni, ami térkép hiányában nem volt kifejezetten egyszerű.

Hajnalban nekivágni egy tóparton a sötét erdőnek szintén nem volt szívmelengető érzés, de a közelben megbújó tereppontok erőt adtak a folytatáshoz. Néhány sikertelen pontkeresés után a sötétség oszlani kezdett, de tanácstalanságunk kevésbé. Találkoztunk egy terepmesteri csapattal, akik megerősítették, hogy valóban jó helyen járunk, jól gondoljuk a dolgokat, majd elköszöntünk, hátha Orfűn lehet Mecsek térképet kapni. Egy kerítés végében következett a számunkra oly fontos, hajnali fáradtságon is átlendítő, tereppont. Ezt már nem tudtuk elhibázni, ami a stafétuszt illeti gyorsan meg is találtuk, de a BONUS csak nem akart előkerülni. Pedig láthatóan senki nem járt még ott. Megérkeztek közben a terepmesterek is, (akik nyilván egy óriási kört leírva jutottak el erre a pontra) akik lelki támogatást nyújtottak a keresgéléshez. Kétszer is feladtuk, de végül a fa tövében, a szinte teljesen láthatatlanul megbúvó, kicsi, de számunkra oly fontos fólia előkerült! Eltettük a fejlámpáinkat (vagy legalább kikapcsoltuk) és a közelben csodáltuk meg a napfelkeltét. Hiába kerestünk egy tereppontot, megint eredménytelenül ballagtunk tovább. Végül egy magasles-rom mellett újabb tereppontot sikerült azonosítanunk, ami a második kötelező pontunk volt egyben. Ekkor nagyon bizakodóvá váltunk a túlélési esélyeinket illetően!

Nagyon készültünk a reggelire. Reménykedtünk abban, hogy találunk egy megfelelő helyet (ahol kicsit pihenni is tudunk). A Balázs-kilátó ilyennek bizonyult, amit egy út mellett kihelyezett információs térképen szépen azonosítottunk. Ráadásul tereppont is volt, ami nagy boldogsággal töltött el minket. Nemcsak a finom falatok, a még mindig meleg tea, de a szép kilátás is kárpótolt az éjszakai megpróbáltatásokért.

Itt elkövettük az egész versenyünk legnagyobb (na jó a térképet leszámítva) hibáját. A Sárkány-kút és a Sárkány-forrás összekeveredett. Ami, gondolhatnánk nem lehet olyan messze egymástól. Orfű azonban nem kis település, hosszan kanyarog a tó és a hegy szorításában és az általunk összekevert két topográfiai hely legalább két kilométerre volt egymástól. Természetesen a rosszat választottuk, amit tetéztünk azzal, hogy megpróbáltuk érvényesíteni a forrás leírását a kútnál (ami legalább fél óra időveszteséget jelentett). Ekkor érkezett egy helyközi autóbusz, amire jobb ötletünk nem lévén felszálltunk. Egészen Mecsekszentkútig utaztunk, ami a tereptől már kicsit délebbre volt, de ezt hirtelen nem tudtuk felmérni, így egy tízórai elfogyasztását követően visszamentünk a Remete-rétre! Újabb teljesen felesleges kilométereket tettünk meg ezzel...

Az itteni tereppontot (ha nem is könnyen) de megtaláltuk, viszont a Sós-hegyre feleslegesen másztunk fel. Ez itt nagyon megviselt bennünket, mert komoly erőfeszítést tettünk, meleg is volt már és sok időt veszítettünk! Újabb pihenés, néhány falat és a Rózsa-hegy felé vettük az irányt. Egy hegyi futóversenyt is sikerült keresztezni, rengeteg túrázóval, kirándulóval is találkoztunk. A hegycsúcs könnyen meglett, majd szinte azonnal szembetaláltuk magunkat egy újabb terepponttal, ami az elég jellegzetes villanyoszlop lábán bújt el. Több csapattal is kereszteztük egymás útját, de mi már kezdtük feladni a túlélés lehetőségét. A Horváth Olivér emlékkőnél egy óriási kutyával is találkoztunk, de az újabb tereppont nem került elő.

Továbbra is dél felé tartottunk, az Éger-völgy irányába. Az itteni tónál szintén nem találtuk meg a kijelölt tereppontot, de idős néniken sem tudtunk segíteni, akiknek gyufa kellett volna. Rájöttünk, hogy a túlélés itt végérvényesen a hiú ábránd kategóriába került számunkra. Nem is tudtunk felidézni olyan versenyt, ahol délután ilyen kevés teljesített terepponttal álltunk. A Patacsi-mezőnél békésen sütögető csapatba botlottunk, de itt sem sikerült megtalálnunk a kérdezett focimeccs eredményét. Számunkra nagyon nehéz volt a 38. túlélőverseny. Itt tettük fel magunknak a kérdést, hogy visszaérünk-e egyáltalán a megadott időre a célba. A választ nem találtuk, így tippeltünk egy eredményt és rohantunk a Pécsi-tó melletti befutó irányába.

Elhatároztuk, hogy sietünk. Nem volt már mit veszteni, hiszen a sikeres teljesítés egyértelműen nem jöhetett már össze. Úgy voltunk vele, hogy akkor legalább érjünk el egy korábbi buszt. Nem is telt el sok idő, amikor egy borostyánnal benőtt fa mellé értünk. (Pontokat nem kerestünk ekkor!) Mégis úgy éreztük, hogy ezt azért csak meg kellene nézni a versenyfüzetben. Igazunk lett, tereppont, végre! Mentünk is tovább, szigorúan csak a turistautakon, hogy gyorsabbak lehessünk. Egy követ pillantottunk meg, tetővel a "feje" felett. Tudtuk, hogy ez is tereppont lesz, sokáig nem is kellett keresnünk a Cinketanyának emléket állító követ! Ha lehet ilyen állapotban sietni, akkor mi még fokozni is próbáltuk... A "Buszöböl" és a 33-as határkaró sima találat volt. Régi hagyományainknak megfelelően a verseny végére szinte kívülről fújtuk az izgalmasabb terepponti leírásokat. Messziről kiszúrtuk a négytörzsű (egyébként kivágott) fát is. Innen már csak a Sárkány-forrás volt vissza, ami tényleg tereppont volt!

Ha nem lett volna elég viszontagságos a verseny, akkor a befutó újabb komoly megpróbáltatást jelentett. Alig értünk vissza a megadott határidőre, ráadásul a terepmesterek kérdésére egyértelműen tudtunk válaszolni, a túlélésre idén esélyünk sem volt! Miután leadtuk a versenyfüzetet, úgy döntöttünk, hogy nem ülünk le enni, pedig igazán jól néztek ki az ételek és az illatuk is ínycsiklandozó volt. Egy éppen beálló hazabuszt próbáltunk elcsípni, amikor közölték, hogy egyetlen hely van csak. Természetes volt, hogy nem hagyjuk ott egymást, így azt mondtuk, hogy várunk egy következőre, de szerencsére valaki leszállt és azonnal indultunk is. Ugyan nekem csak az idegenvezetői szék jutott, de legalább volt biztonsági öv és az evést követően azonnal bóbiskolni kezdtem. A verseny (eredménye) nem csapatunk aranykönyvébe illő, mindössze 15 tereppontot érintettünk érvényesen és két BONUS-t szereztünk, de ismét szép helyeken jártunk, ami mindkettőnknek nagyon jót tett. Fizikai és szellemi felfrissülést is hozott a 39. túlélőverseny, másnap pedig megtartottuk A (a kislányom, O keresztlánya) keresztelőjét...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.