37. túlélőverseny

A 37. túlélőversenyre ismét új csapattal neveztünk. Ez nem is meglepetés. Most először a csapat története során kettőnél több női csapattag volt. O, aki szintén a testvérem jó előre jelezte, hogy csatlakozik (vele egy kis bemelegítést végeztünk a nevezés előtt, ahol én leginkább sérült bokámat próbálgattam), majd S, az első versenyeken rendre csapattag Z húga. K visszatért, így "családi csapattal" vágtunk neki az ismeretlennek...

Mivel időben neveztünk kaptunk némi kedvezményt a nevezési díjból és még több haszontalan fotót kiszivárogtatásként. Az utolsó napig ötletünk sem volt hova mehetnénk, de ez mindig így szokott lenni, így nyugodtan készültünk, amennyiben országos esők idején lehet. A tanítás után (jól megszokott) délutáni alvásomhoz készültem ledőlni, amikor K, a feleségem az egyik képről felismerte a terepet. Ahogy az lenni szokott, most is csak az utolsó nap érkeztek használható képek (legalábbis számunkra), de ezekről a legtöbb csapat és versenyző lemarad, mert munka után rohan a találkozási pontra. Szerencsére S hozott magával Zselic térképet, így én könnyítettem a táskám súlyán és a turistakalauzokat mind kipakoltam. Nagyon jó érzés volt ismét úgy útnak indulni, hogy viszonylag pontosan tudjuk, hol lesz a terep.

Az útra (mivel tudtuk, hogy legalább két órát igényel majd) a szokásos vacsorámon túl bekészítettük a térképet is tanulmányozásra. Nagy csúszás most az indulással sem volt, de számunkra szokatlan volt egy kényelmes kisbusszal utazni, mely a minden versenyről ismert ABC elnevezés helyett az Endeavour nevet viselte. Itt már gyanakodhattunk, de a feladatfüzetek kiosztása után már biztosak lehettünk abban, hogy egy speciális "Csillagközi túlélőversenyen" találtuk magunkat. Választani kellett - találomra - egy saját csillagot, amit a versenyen igyekezni kellett volna felkeresni. Nagy gonddal kiválasztottunk egy szimpatikus csillagot, majd nyugodtan beszélgettünk az M7-es lehajtójától, egészen a 67-es útig, ahol mindenkinek a Republic slágere jutott eszébe.

Ritkán raktak ki olyan helyen, hogy bármilyen előnyt tudtunk volna kovácsolni magunknak a korábbi versenyeken. Most is így volt, de szerencsére gyorsan eszméltünk és leindultunk a közelben levő kis tóhoz Ropoly térségében. Nem panaszkodhattunk, mert egy asztal és két pad is rendelkezésünkre állt, ráadásul fedett volt az objektum. Legalább két óránk elment az állatos csillagképek megfejtésével, csillagképek megrajzolásával és a valódi térképre illesztésével, de közben azt is felismertük, hogy konkrétan egy terepponton vagyunk, így az első stafétuszt még a térképezés alatt kicseréltük, persze BONUS már sehol sem volt. Már éjfél is elmúlt, mire mindent összeszedtünk és rögzítettük magunkban a túlélés feltételeit: a tíz csillagképből legalább hatot érinteni kell. Már ekkor sem ígérkezett könnyűnek a verseny, de igazán akkor lettünk boldogok, amikor elkezdett szakadni az eső. Pár percet (igazán komolyan egy pillanatig sem) beszélgetünk arról, hogy itt kellene pihennünk, amíg eláll az eső és utána próbálkozni, mert - állítólag - az ország legnagyobb részén nem esik az eső.

Mindannyian megpróbáltuk bevédeni magunkat az eső ellen, majd elindultunk a Dugás-kút felé, amit könnyedén meg is találtunk, majd a nehezebb utat választva a kastélyhotel mellett ütöttünk ismét tábort. Be nem merészkedtünk, mivel már rendesen sárosak voltunk, - a kamáslinak bizony nagy hasznát vettük - de az eresz alatt azért meghúztuk magunkat és számolgatásba, térképezésbe kezdtünk. O-val arra a következtetésre jutottunk, (S és K a lépcsőnalvást próbálták tökéletesre fejleszteni) hogy éjszaka és esőben jobb lenne a műúton maradni, ott is lesz legalább két tereppont Zselickisfaludig. A Gyuszi-kút, mely állítólag az úthoz közel található nem is lett meg, de később egy nagyon érdekes és nagy faépítményt könnyen megtaláltunk, csak a stafétusz volt úgy bedugva a sarokba, a kövek közé, hogy komoly erőfeszítésünkbe telt mire előkotortuk. Az út során még egy forgalmi táblát is érintettünk, fél négy magasságában, majd vonszoltuk magunkat tovább. 

Zselickisfaludra beérve sem nyugodhattunk meg igazán, mert az eső továbbra is szakadt. Egy kedves helyi érdeklődött is, hogy mit keresünk a hajnali félhomályban, de nem tudott segíteni rajtunk. Aztán kiderült, hogy nincs kocsma a településen, ekkor éreztük meg igazán, hogy nagy a baj. Mivel épült egy szép buszmegálló (busz tehát még jár errefelé) megpróbáltunk szárítkozni, amikor észrevettük, hogy O tökéletesen száraz maradt és a táskája sem ázott be, miközben egy zacskó védte csupán. Én a táskát védő esőkabát ellenére - vagy talán éppen miatta - gyakorlatilag gatyáig vizes voltam, ráadásként a táskámban is egy-egy rongyra emlékeztető kupac mutatta, hogy száraz ruhát nem fogok találni. A testvéreim kisegítettek, így némileg szárazabban tudtam leülni a szokásos reggeli "pihenőre", mely során azért imádkoztunk, hogy legyen vége az esőnek és ne kapjunk tüdőgyulladást. Egy jó órát tölthettünk el vízmentesen, majd a hideg miatt továbbindultunk egy turistaházig, majd a szomszédos település tó melletti pihenőjéhez. Mindenki próbált a fedett területen reggelizni, szárítkozni, csak a HUBI csapata futott remek hangulatban a nagyhalálos BONUS-ért, amit persze meg is találtak.

Nem voltunk vidámak, amikor visszaindultunk, de új célt szemeltünk ki. A zselickisfaludi EU-s projektet elhagyva bevetettük magunkat a vetés közepébe, ahol egy igazán tüskés-szúrós bokorcsodával kellett megküzdenünk a stafétusz eléréséért. Az eső továbbra is gondoskodott a jó termésről, hiszen a májusi eső... 

Nekiindultunk, hogy az éjszaka megjárt aszfaltcsíkot elérjük, így lehetőséget adva magunknak, hogy Kardosfapuszta felé elérjük a Gyuszi-kutat, amit nappal gond nélkül megtaláltunk, de éjszaka kilátástalanul bolyongtunk a terepponttól 200-300 méternyire. Ráadásként elállt az eső, ami nem is eredt el újra, így a túrázáshoz ideális feltételek kezdtek kialakulni. Innen az éppen épülő Zselici Csillagpark felé mentünk, ahol ismét megcsodálhattuk az ember milyen átalakításokra képes a természetben. Mindenesetre a csillagvizsgáló jól nézett ki, a tereppontot sikeresen felkerestük, de a BONUS-t nem kerestük eléggé, így jóval utánunk szerezte meg egy másik csapat.

Innen Ropolypuszta felé folytattuk az utat, ahol a sokpados tereppont ismét stafétuszmentesen várt bennünket, ami (hiába voltunk biztosak a pontos helyzetünkben) elbizonytalanítja az embert. Ettünk egy kicsit és stratégiai tervezést folytattunk a sikeres túlélés elérése céljából, ami ekkor még tökéletesen megoldhatónak tűnt. Mindezek ellenére alaposan eltévedtünk, ami ebben az esetben sem azt jelentette, hogy nem tudjuk hol vagyunk, hanem azt, hogy nem tudjuk hol vannak a tereppontok, mert a turistatérkép és a mi csillagtérképünk messze nem fedte egymást. Végül elértünk egy nagyobb dagonyás utat, ami a "kék" jelzést viselte, így tudtuk jó helyen vagyunk. Gyakorlatilag csak a szemünket nem szúrta ki egy "Vigyázz méhek" tábla, ami tereppontot jelölt. Innen egy kis direktezést követően visszataláltunk az útkereszteződésben lévő fedett padig, ahol a tereppont mellett terepmesterek is vártak ránk, ami fontos volt, mivel a befutó pontos helyét ekkorra sikerült tisztáznunk.

A pihenőhelyen még délután kettő előtt úgy döntünk, hogy a 67-es főút lesz a legideálisabb útvonal a cél felé, mivel egyetlen tereppontot kell érintenünk a sikeres versenyhez és a dagonyából addigra már mindenkinek elege lett. Utólag be kell látni, hogy ezt a döntést K-val együtt hoztuk meg, ráadásképp nagyon rosszul. Hiába sütött ki a nap, mi lesétáltunk a terepről, pedig a Kecske-háton is visszaindulhattunk volna, ahol szépen gyűjtögethettük volna a tereppontokat, de a biztosnak tűnőt választottuk. Ez egyértelműen az én hibám volt, mivel a GPS segítségével - tévesen - azonosítottam egy pontot, ami Simonfa után egy jól felismerhető híd volt a Zselic-patakon. A műúton K elképesztő tempót diktált, amire szükség is volt a nagy autóforgalom miatt. DGY-vel is sikerült találkoznunk, aki egy autóból integetett nekünk, hogy ellenőrizné a füzetünket, de ez sem segített rajtunk... Ez az egy óra a 26. túlélőverseny vasúti élményeit idézte fel bennem, mondanom sem kell, nem ez volt a nap csúcspontja. Kerestük a hidat és a pontot, de rájöttünk, hogy ez nem az a hely, így csalódottan és a biztos "elhalálozás" tudatában érkeztünk be a célba.

Az idei versenyen újításként bevezetett hazabusz nagy segítségünkre volt, hiszen a verseny után közvetlenül (megkímélve minket két átszállástól) eljuthattunk Budapestre. Itt nagy beszélgetésbe már nem kezdtünk, mert mindenki fáradt volt, ki kicsit, ki nagyon, így egy busznyi alvó, kissé szagos turista érkezett vissza az ELTE TTK-hoz, szombat estére. O és S Buda, illetve Sárszentmihály felé vette az irányt, K-val a 6-os villamosra igyekeztünk felszállni, amikor az aluljáróban egy kissé illuminált csövi letolta a gatyáját és elvégezte dolgát, így ért véget a Csillagközi Túlélőverseny...hazaértünk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.